Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 4. szám - VALÓ VILÁG - Hatvani Dániel: Homok és beton: egy magyar város négy évtizede: [Kecskemét]

Akik bejöttek a falvakból, a távoli tanyákról, vagy akik közben felserdültek és családot alapítottak, de kénytelenek voltak még jó ideig az idősebb generáció nyakán élni, vagy azok, akik csak egyszerűen megelégelték a sokszor nem is tanácsi, hanem magánbérleményeknek számító szoba-konyhás szűkösséget... Az 1956 utáni konszolidáció légkörében egyhamar megteremtődtek a magánerős családiház-építés feltételei; a város peremén, pl. a vásártér közelében a kecskeméti tanács is osztogatta az apró telkeket; igyekvő, szorgalmas kisemberek láttak hozzá az építkezéshez, olyan körülmények között, amikor valóságos közelharcot kellett vívni az építőanyagért. Kaptak takarék- pénztári kölcsönt is, s rokoni, baráti segítséggel viszonylag gyorsan tető alá kerültek az akkori divat szerinti kocka alakú sátortetős házak, leginkább csak két aprócska szobával, konyhával, kamrával, s még évekig üresen álló fürdőszobával. Rendelet írta elő, hogy új lakás nem épülhet fürdőszoba nélkül, az életforma korszerűsítését azonban abban az időben sem lehetett jogilag szabályozni. Az volt a helyzet, hogy akik az idő tájt családi házat építettek, a fürdőszobának igazából nem érezték hiányát. Sőt annak sem, hogy a szűkös lakóteret teljes egészében meglakják. Meg aztán a pénz is hamarább elfogyott a kelleténél, sőt a korábbiakhoz képest újfajta havi kiadások jelentkeztek: a lakás rezsije, a kölcsön rendszeres törlesztése. Ahhoz lehetett nyúlni, ami kéznél volt: a lakószobákat kiadták albérlőknek.

Nősülésem után épp ilyen körülmények közé kerültem: a ház két szobája közül az egyiket kivettük, de a mellette levő másikat is nyugodtan használhattuk, ott a háziak csak a ruhaneműiket tartották, különben pedig a konyhában laktak. A konyhából nyílt az éléskamra és a berendezetlen fürdőszoba, ez utóbbiba is albérlőt fogadtak, de még az előszobába is, melynek „lakott” részét egy függönyfélével rekesztették el.

Jóval messzebbre kerültem a város központjától, mint korábban, egy, a ,,city”-ből kivezető hosszú utca legvégén volt a ház, utána már csak a vasúti sorompó következett, azontúl pedig teljesen falusias kinézetű házak torlódtak össze; a házcsoport és a vasúti töltés közötti füves térségeken juhászok legeltették 20—30 darabból álló birkanyájaikat. E városrész úgy élt bennem, még jóval azután is, hogy onnan elköltöztem, mintha megkövült volna az időben, mintha végérvényesen lemaradt volna a haladás mérföl- des lépteitől.

Illyés Gyula írja valahol, hogy a 20-as években Párizs egyik külvárosában, ahol mint diák lakott, az egyik hajnalon arra ébredt, hogy az utcán kecskenyájat hajtanak végig. Csorbít ez egy jottányit is Párizs nimbuszán? Kecskemétet meg éppen a rideg pásztorkodás tette naggyá valamikor .. . Úgy éreztem azonban, hogy az apró juhnyájak egy nagy és gazdag korszak kései és szánalmas maradványai. Ekkor már újságíró voltam, utam gyakran vezetett ki a városból minden lehetséges irányba. Könnyű volt megfigyelnem, hogy az utak, amint távolodnak a városközponttól, úgy szélesednek. Ahol laktam, ott az utca egyik oldala a másiknak már valósággal „átkiabált”. A központi térségekbe való betorkollásánál pedig olyan keskeny, hogy két autó alig fér el egymás mellett. íme, az állattenyésztő múlt közvetlen lenyomata a városképen és -szerkezeten : a csordákat a központból elindulva hajtották kifelé reggelente, s ahogy menet közben az állatok száma a csordához csatlakozókkal gyarapodott, úgy szélesedett az utca is. Egy-másfél kilométer után a központi térségből kiinduló utca maga is térré szélesedik, térré növi ki magát.

Legjellegzetesebb példája volt ennek az épp napjainkban eltűnő Battyhány utca — egy kolosszális lakótelep falja fel —, mely a nagy kiterjedésű Rávágy térbe torkollott bele, s amely tér csaknem egy negyedszázaddal ezelőtt megszűnt. E téren volt a végállomása a tanyavilágban két irányba — Kiskunmajsa és Kiskőrös felé — elágazó kes- kenyvágányú vasútnak. Jómagam még többször váltottam jegyet ezen az állomáson. De az idő tájt már kimondták rá a „halálos ítéletet”, mivel a 60-as évek első felében

44