Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 4. szám - VALÓ VILÁG - Hatvani Dániel: Homok és beton: egy magyar város négy évtizede: [Kecskemét]

itt kezdődött meg Kecskemét első, korszerűnek mondható lakótelepének az építése. Az ünnepélyes alapkőletétel még 1961. március 21-én megtörtént, az építkezés határozott látványa azonban csak másfél—két év múlva volt észlelhető. A tanyai vasút természetesen nem szűnt meg, az él máig is, csupán a végállomása került egy jó fél kilométerrel kintebb.

Leninváros, Kecskemét egykori új lakónegyede — miként az újságok hírelték — „1100 családnak nyújt korszerű otthont”. A homoki város ezzel kétségkívül és tömegméretekben került kapcsolatba az összkomforttal: a gázkonvektoros lakószobákkal és a gázbojleres fürdőszobákkal. Az 50-es évek bérházai még szenespincékkel épültek . . . Önmagában a lakások nagyobb száma is lehetővé tette a demokratikusabb elosztást; munkások, alkalmazottak, névtelen kisemberek váltak lakóivá az új városnegyednek, sok esetben a slum nyomorából szabadulván ki; a lakótelepi modern lakás határozott társadalmi emelkedést jelentett, megbecsülést a szűkebb és tágabb közösség szemében, egyfajta révbejutást nemcsak erkölcsileg, de anyagilag is; sokaknak hosszú távra, vagy akár életre szólóan is megoldódott a lakásgondja — itt eleve redukált igényekkel kell számolnunk —, az alacsony bérek lehetővé tették a családi akkumulálást, ennek következtében a személygépkocsi vásárlását. Azt, hogy a tömblakások közötti parkolóhelyeken gombamód szaporodtak az autók, berzenkedve tették szóvá úton-útfélen a puritán aszketizmus megszállottjai, de a motorizációt s az ezzel együttjáró életformaváltást nem tudták lefékezni. Olyannyira nem, hogy a „felzárkózás” hevében lassanként életre keltek a mindaddig alvó igények, egy-egy törekvő, jobb jövedelmű család tekintete előtt elérhető vágyképként jelent meg a zöldövezeti villaszerű családi otthon, a Trabant és a Zaporozsec helyett valami jobb autó. Néhány röpke év, s a Leninváros lakói közül egyre többen érzékelték, hogy ahová elérkeztek, az még egyáltalán nem a Kánaán. Legelébb épp ezek kárhoztatták, sajnos jogosan, a lakótelep tervezőit, amiért a fluorgázt okádó zománcipari gyár tövében jelölték ki a városnegyed helyét. A maró gáztól elhomályosult ablakok tükrében az elvágyódás csak fokozódott, s ahol emellé anyagi lehetőség is társult, a tágabb és egészségesebb élettér megtalálása nem is késlekedett. Helyükbe jöttek olyanok, akik számára belátható időn belül nem ígérkezett a továbbmozdulás lehetősége. így a 60-as évek végére a Leninváros épp úgy szegregációs városnegyeddé vált, mint a belső lakóövezet bármelyik része. Egyre vo'nzóbbnak bizonyult rohamosan emelkedő telekárai mellett is a vasúti fővonalon túl kialakult, s a kertvárosi jellegét csak mostanában elveszteni kezdő tágas, térséges Hunyadiváros.

ÖVEZETEK, GYŰRŰK

Valahányszor a szemem elé kerülnek, mindig kis meghatottsággal nézegetem a régi Kecskemét főterén nyüzsgő piacról készült fényképes dokumentumokat. A keramit- kockás térségen szabályos sorokban állnak a gyümölcshegyek, látni,amint eladók és vevők alkudoznak, odébb a lovas kocsik regimentje sorakozik. A jobb felvételeken az ember majdhogynem érezni véli a gyömölcsözönnek a lovak csípős izzadságszagával keveredett mézillatát: a Kelet és Nyugat találkozási pontján felhabzó vad és nyers természetességet. Elgondolkodtató az is, hogy e piacnak a leghívebb és legérzékletesebb leírása nem szépírótól, hanem egy közgazdász-szociológustól, a később jelentős politikussá vált Erdei Ferenctől származik: Az 1936-ban megjelent Futóhomok című könyvében így ír a kecskeméti piacról:

„A hajnali sötétség lélegzetelállító jelenéssel fogadja az érkezőt. A tornyok közötti térségre végeláthatatlan sorban ömlenek a kocsik százai és ezrei. Tanyai és szőlőbeli népek hozzák a barackot. A sötétben apró mécsesek imbolyognak s udvaraikban kosa45