Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 4. szám - VALÓ VILÁG - Hatvani Dániel: Homok és beton: egy magyar város négy évtizede: [Kecskemét]
világot, avatatlan szemnek nem engedvén betekintést a portára, s arra gondoltam, hogy a népesség legújabbkori felduzzadása egy új, virágzó korszak nyitányát jelenti. (Abban, hogy magánhasználatra készült próféciámat annyi év után most, a 80-as évek derekán beteljesülni lássam, egyedül a történelmi távlat hiánya akadályoz meg.) De meg egy kis alaposabb utánanézés arról kell, hogy meggyőzzön: a két korszak közötti évszázadokban sem volt mindig egyenletes a lakosság növekedése. A tizennyolcadik század végétől a huszadik század elejéig parcellázta egyre-másra a homokpusztákat a város, s adta olcsón, hosszú lejáratú hitelt számítva az idetelepülök százainak, ezreinek. Amikor a múlt század végén felerősödött az Amerikába való kivándorlás láza, az ország túlnépesedett vidékeinek zsellérei közül sokan itt, a Duna—Tisza közén vélték megtalálni az „új világot”. Igaz, hogy ezek kivétel nélkül a tanyavilágot népesítették be, de a telepesek második-harmadik generációja közül már sokan bejutottak a város falai közé is. S még nem sokkal 1945 után is adódott alkalom és szükség a népesség lökésszerű megnövekedésére. Jelesül 1950-ben, amikor Kecskemét megyeszékhellyé vált, egy sereg új intézménynek kellett helyet találni — és lakhatási lehetőséget az alkalmazottak százai számára. Nem csoda, ha azok a bizonyos falak'szűkösnek mutatkoztak. KÜZDELEM AZ OTTHONÉRT Az 50-es évek Magyarországán a lakásépítés szempontjai sokadlagossá váltak, ami anyagi erő és építőipari kapacitás e célra mégis jutott, az az iparvidékekre koncentrálódott. Az alföldi megyeszékhelyek fejlesztésére — itt nemcsak a lakásépítésről, de általában az ún. infrastrukturális fejlesztésről is szó van — a pénzeknek csak a morzsája jutott. Ideköltözésem idején Kecskemét lerongyolódott arculata ezt az alaphelyzetet tükrözte, már-már rikító módon. Természetesen alaptalan volna azt állítani, hogy semmi nem épült. Csak nem úgy és annyi, amennyi minimálisan szükséges lett volna. Átgondolt városépítés helyett apróbb toldozások-foltozások történtek, melyek inkább rontottak, semmint javítottak a városképen. A körútnak a vasútállomás felé eső szakaszán — nagyjából az aluljárótól a Nagykőrösi utca torkolatáig — impozánsnak szánt három- és négyemeletes lakóházakat emeltek, melyek azonban rondaságukkal, sivárságukkal az idelátogatót — a vasúton érkezőt, áthaladva a parkon, legelébb e féloldalas utcafront látványa fogadja — nem annyira elkápráztatják, mint inkább elijesztik. Lényegesen sikerültebb a Rákóczi úton épült házak sora, földszintjükön az üzletekkel, itt-ott vendéglátó helyekkel; ezzel véglegesen kiépült a belváros fő-fő tengelye, s a látvány már-már nagyvárosias. Nem folytatom a „leltárt”. Az 50-es évek létesítményei, ha nem is annyira szépség- flastromként, mint inkább szeplőként, egyre szervesebben simulnak bele a mai városképi arculatba. Ahogy a múlt mindinkább történelemmé válik, úgy értjük meg mindjobban, hasonló toleranciával fogadva el tárgyi üzeneteit is. E korból ered az állami bérlakásokra kiterjedő „hiánygazdálkodás”, melynek keretei között az igazságos elosztásra földi hatalom, így tehát a tanács sem vállalkozhat; feladatát úgy láthatja el leghívebben, ha az elosztásban nem feltétlenül erkölcsi szempontokat, hanem közösségi érdekeket érvényesít. Semmilyen társadalmi rendszert nem érhet vád amiatt, hogy azokat részesíti előnyben, akiket leginkább a híveinek tudhat, akikre leginkább támaszkodhat. Mondjuk ki kereken: az 50-es években — persze még sokkal később is — a tanácsi bérlakáshoz való jutás egyfajta kiváltságot jelentett. A 60-as években pedig kiindulópontjává válhatott egy, a szocialista lehetőségek között realizálható vagyonosodásnak. De hogyan jutottak lakáshoz azok, akik kívül rekedtek a hatalmi apparátus sáncain? 43
