Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 4. szám - VALÓ VILÁG - Hatvani Dániel: Homok és beton: egy magyar város négy évtizede: [Kecskemét]
HATVANI DÁNIEL VALÓ VILÁG HOMOK ÉS BETON* Egy magyar város négy évtizede Eljött az ideje annak is, hogy megbarátkozzam a gondolattal: a faluról a városba vezető életutam végső állomása alighanem Kecskemét. Töredék százaléknyi esélyét tartom csak fenn annak a kérdésnek, hogy ,ki tudja, mit hoz a jövő’, de ezt is inkább csak azért, hogy hajszálnyi rést hagyjak a teljes determinizmus szorító abroncsán. Eddigi életemnek immár a nagyobbik felét töltöttem el a városban, melyet tehát állandó lakóhelyemnek mondhatok, még akkor is, ha két évvel ezelőtt a város határának legkülső övezetébe költöztem ki—a városközponttól hét kilométerre. Innen csak tiszta, páramentes időben derengenek fel a város magas építményei, leginkább a Halasi úti gabonatárház függőleges betonhengerei. Közbül pedig ott vannak a homoklankák, gyümölcsösökkel, szőlőkkel, tanyákkal. így tehát a szó szoros értelmében „rálátásom” van a városra, s ezért vehetem a bátorságot, hogy ne csak az előttem elterülő, de a bennem élő Kecskemétről is szóljak. A MEGTELEPEDÉS KORA Valamikor az 50-es és a 60-as évek fordulóján költöztem Kecskemétre, azt megelőzően csak futó látogatásra volt alkalmam, a város egy-két utcájában, igazából szét se néztem, ennek nem is éreztem hiányát. Az, hogy az ember egy városban megtelepszik, méghozzá életre szólóan, majdnem olyan sorsszerű, mint a születés, épp ezért a kiváltó okokat kár is bolygatni, hiszen úgyis lényegtelenek. írhatnám stílusos fordulattal, hogy a falai közé fogadott a város, ám igazából csak nyomorúságos, szűkös albérleteket kínált, nemcsak nekem, hanem a többi, akkoriban már nagyszámú jövevénynek, azaz beköltözőnek is. Első itteni munkahelyem a társadalombiztosítási székházban volt, szálláshelyemtől gyalog alig ötpercnyi távolságra, s ilyen szempontból kifejezetten szerencsésnek is mondhattam magam. Reggelenként ballagtam befelé, a központ irányába a módosnak tetsző, földszintes polgárházak között, az úttest bazalt kockakövein csattogtak a fuvaroslovak patkói; a személyautó, még egy akkora városban is, mint Kecskemét, meglehetősen ritka jószág volt akkoriban. Kicsit tüzetesebben végignézegetve a házsorokat, egyhamar elárulták, hogy a hajdani jómódnak bizony kopott a fénye, azaz itt is, ott is mállik a vakolat, az ajtó- és az ablakkeretek a rég nem látott festék híján lassan, de biztosan száradnak széjjel; ebben a környezetben a társadalombiztosítási székház — közvetlenül a felszabadulás után épült — ma már jellegtelenül modern, kopottas épülettömbje akkoriban valóságos palotának tűnt. Nem tehettem mást, Kecskemétet folytonosan összehasonlítgattam Szegeddel, ahová egyetemre jártam korábban, s amely város a legnehezebb években is adott magára, mellette új lakóhelyem kissé lomposnak, elhagyatottnak tűnt. Két-há* A Budapesten megjelenő, angol nyelvű New Hungarian Quarterly c. folyóirat részére írott tanulmány eredeti szövege. 41
