Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 4. szám - Mezei István: Hazaérkezés a szülővárosba: memoár
lósítom meg, és ha kijutok a szigetről, akkor Ditelján Mátyás bácsit keresem fel, és tőle kérek menedéket. Most már volt ruhám, és a borotválkozás után az ábrázatom is annyira elfogadható lett, hogy bátran végigmehettem a városon. Csak a télikabátot kellett a szigeten hagyni, mivel az nagyon feltűnő lett volna a szép napos időben, amikor még mindenki zakóban járt az utcán. Egy pillanatig sem sajnáltam az értékes, szép ruhadarabot. Barátaim közül valaki biztosan jól járt vele, amikor a Dunántúlon hidegre fordult az időjárás. Bíztam Földes Miklósban, és nem is csalatkoztam benne. Tíz óra tájt megérkezett ugyanazzal az egylovas kocsival. A hozott élelmet kiosztotta, közben nekem elmondta, hogy a sziget melyik pontjára menjek, és ott várjam meg, értem jön, amint megbeszéltük. Megkönnyebültem, valóban itt van, elérkezett szabadulásom órája. Erre azért is vártam oly nagy izgalommal, mert reális volt az a félelmem, hogy megérkezik ide a valahol elakadt keretlegénységünk, Marányi Ede és társai, s könyörtelenül átvisznek bennünket Mohácsra. Csatlakozunk azokhoz a társainkhoz, akik életben maradtak a Cservenka—Zombor—Bezdán—Mohács útvonalon. Vajon hányán érkeztek meg Mohácsra? Elgondoltam, milyen bosszús lehet Marányi, hogy az SS-ekkel megbeszélt terv, amely szerint bennünket megsemmisítenek, csak részben valósult meg. Baján még mindig legalább 1500-an vagyunk, agyongyötörtén, de életben. Hogy ez így van, abban szervezési hiba játszott közre. Az SS-ek ritkán követnek el hibákat, amikor gyilkosságok végrehajtására kapnak parancsot. De most valami — nem is kis homokszemcse — jutott a gépezet fogaskerekei közé. Ez pedig a közeledő oroszoktól való félelem volt. A sietségben, a kapkodásban fordulhatott elő, hogy a kigondolt ördögi tervből „csak ennyi” valósult meg. Ilyen gondolatok foglalkoztattak, amikor a barátaimtól elköszöntem, s elindultam ahhoz a helyhez, amelyet Földes megadott. Ott már három fiú várakozott, a két Székely-fivér, akik szintén bajaiak voltak és egy környékbeli társunk. Tehát Földes őket is magával viszi. Nemsokára megérkezett a kocsi. A honvéd mellett Földes ült, mi négyen pedig a kocsi hátsó részén helyezkedtünk el. A hídon simán jutottunk át. A fegyveres őr ugyan reánk pillantott, de szó nélkül átengedte a kocsit. Fellélegez em. A sovány lovacska erőlködve, de jól húzta a velünk megterhelt kocsit, csak amikor a halpiac mögötti elég meredek emelkedőn, a rámpán kellett volna felkapaszkodni, akkor félúton megtorpant, megállt, nem volt képes a kocsit tovább húzni, bár a kocsis az ostorával szaporán biztatta. Észrevettem, hogy mögöttünk egy magyar őrmester tolja a kerékpárját. Amikor látta, hogy az előtte lévő kocsit a ló képtelen felhúzni az emelkedőn, ránk kiabált, azonnal szálljunk le. Én meg- éreztem a veszélyt, leugrottam, s ellenkező irányba szapora léptekkel elindultam. Társaim azonban az őrmester láttán és ordítozásától valósággal megbénultak, meg sem mozdultak. A kocsi lassan csúszott vissza a lejtőn. Amikor leért, az őrmester nem távozott el, hanem elkezdte firtatni, hogy kik és honnan jöttek a kocsin ülők. Szerencsémre velem nem törődött. A Vörös-hídig mentem, amikor megfordultam, és azt láttam, hogy három társamat a mérges és túlbuzgó őrmester visszakíséri a hídon át a szigetre. E perctől kezdve szabad voltam, végre kísérő nélkül jártam a bajai utcákon. Befordultam az Árpád utcába, és itt eszembe jutott, hogy először elmegyek Kerekes tanító úrhoz, akiről tudom, hogy első világháborús kitüntetései miatt kivételezettnek számított. Valóban otthon volt az egész család. Amikor megláttak, őszintén örültek, de meg is ijedtek. Azt gondolták, hogy náluk akarok maradni. Megnyugtattam őket, hogy nekem más tervem van. Csak a szüleim felől kívántam egyet-mást megtudni, mi történt velük? 31
