Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 4. szám - Mezei István: Hazaérkezés a szülővárosba: memoár
A tanító úr elmondta, amit eddig is sejtettem. Május 23-án deportálták a bajai zsidók első részét, ebben a transzportban voltak az én szüleim is, nővéremmel együtt. Kerekesék marasztaltak, meghívtak ebédre, ezt azonban nem fogadtam el. Nagyon nyugtalan voltam, szeretnék mielőbb biztos fedelet tudni magam felett — mondtam —, s már indultam is. Mielőtt erre sor került, egy óvatlan pillanatban a konyhai kre- dencről elloptam egy hegyes, tőrszerű kést. Gondoltam, legyen egy valamirevaló fegyverem, ha esetleg veszélybe kerülök. Amikor a felszabadulás után először meglátogattam a tanító urat, visszavittem a kést. Jót mosolygott az eseten. Észrevették a kés eltűnését, sokáig keresték, de hiába. Valósággal elnyelte a föld. Nem gondolták, hogy a háztartásuk egyetlen éles kését én tüntettem el. Útnak indultam a belvároson keresztül. A Szent Antal utca sarkán a fiú polgári iskola kapujánál német fegyveres őr állt. Amikor a másik oldalon elhaladtam, éppen két tábori csendőr lépett ki a kapun. Rám ügyet sem vetettek. Láttukra szorongás fogott el, mint ahogy azelőtt is megszokott volt. Bennem még működtek a félelem reflexei, nagyon frissek voltak az élményeim. ... Ismerőssel nem találkoztam a Szent Antal utcában, amelynek 47-es számú házában laktak valaha a szüleim. Innen deportálták őket. Szívesen bementem volna a házba, egy pillanatra benézni a lakásunk ablakán. Lemondtam erről, mert mielőbb a Bem József utcában, Ditelján Mátyásékhoz akartam érni. Szívszorongva álltam meg Diteljánék háza előtt. A kapu nem volt bezárva. Az udvaron egy asszony, Katica néni, Matyi bácsi felesége mosott ágyneműt teregetett. Amikor meglátott, halkan felsikoltott. „Jézus Mária, Pista te vagy az?” „Tegnapelőtt itt vonult el egy csapat, te is köztük voltál?” „Szörnyű látvány volt!" Betessékelt a konyhába. Azonnal a tárgyra tértem, röviden elmondtam, mi járatban vagyok, miért jöttem hozzájuk. Katica néni csak annyit mondott, hogy természetesen itt maradhatok náluk. Mátyás bácsi a kórházban dolgozik, elmegy érte, és majd vele együtt mindent megbeszélünk. Ételt tett elém, egyek, amíg ők hazatérnek. Alaposan jóllaktam, sokkal többet ettem tegnap is és ma is, mint amennyit ennyi éhezés után tanácsos lett volna. Dehát egyszerűen nem tudtam betelni a finom falatokkal. Meg is lett ennek a böjtje . . . Katica néni csak arra kért, hogy maradjak a lakásban, mert a házban két magyar katona van beszállásolva, nehogy meglássanak. De a szomszédoknak sem kell tudniok, hogy itt vagyok. Szót fogadtam, nem mozdultam ki a konyhából. Nemsokára hazaérkezett a Ditelján házaspár. Matyi bácsi nagy szeretettel ölelt meg, és annyit mondott, hogy maradjak náluk, ameddig jólesik, vigyáznak rám. A fogadtatásnak, a meleg szavaknak nagyon örültem. A házaspárból áradt felém a szeretet, amit csakis annak köszönhettem, hogy Ditelján Mátyás bácsi és édesapám sok éven át együtt dolgozott, és nagyon jó, meghitt barátok voltak. Csak perceket töltöttünk együtt hármasban, mivel Mátyás bácsinak vissza kellett mennie a munkahelyére, de ígérte, amint tud, hazajön, és akkor hosszan beszélünk majd mindenről. Most már megnyugodtam. Megbízható, kedves emberek vettek pártfogásba, és itt teljes joggal hihettem, hogy a szovjet csapatok megérkezéséig nem történik bántódá- som. Az eltelt hetek megpróbáltatásai, a sok idegizgalom, az éhezés, a mostoha, rideg, kegyetlen bánásmód következményeit egész testemben éreztem. Gyenge voltam és végtelenül fáradt. Most, hogy végre megpihenhettem, idegfáradtság vett rajtam erőt. Ehhez járult még az is, hogy az elmúlt két nap során hirtelen, minden átmenet nélkül a kelleténél többet ettem, főleg zsíros, nehéz ételeket. Ennek veszélyére senki nem hívta fel a figyelmemet. Ennek megvolt az a nagyon kellemetlen hatása, hogy erős hasmenést kaptam. Bajomat tetézte, hogy amint már említettem Katica néni intelmét, a. 32
