Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 4. szám - Iluh István: Boglyába gyűjtött napjaim: önéletírás IV., befejező rész

jövendőbelidnek legyen öltönye. Mért nem vett ő magának, amikor legény volt. Kér­dezd csak meg tőle. Én tudom, azért, mert elitta, amit keresett, és elnőzte egy fillérig, amit keresett. Úgy volt vele, majd akad egy bolond, akinek nem számít. És az a bolond te lettél, te vagy. Mondd, hányszor adott neked fizetést, amióta vele vagy, számold meg! A két hónap alatt egyszer. De te biztos nem kérdezted meg, hogy miért? Ugyan, anyuka, maga egy házasságot egy-két hónapra épít! Előttünk még évek vannak, hosz- szú évek, és ennek a nyomorult öltönynek az árát még tudom, ezerszeresen visszaka­pom Pistától. Kivel osszam meg most azt, ami az enyém, ha nem ővele? Kinek szerez­zek örömöt, ha nem neki? Hacsak egy nyavalyás öltöny szabná meg, hogy az ember hova tartozik, és nem az, hogy már én az ő felesége vagyok. Én nem eltartási szerződést kötöttem Pistával, hanem házasságot. Apósom is egészségügyi pályán dolgozott, sőt ugyanabban a kórházban, ahol Marika. Együtt mentünk mind a hárman. Apósom beki­áltott a kisszobába: kész vagytok-e már, Marika. Siessetek, mert lekéssük a buszt. Amikor anyósom meglátott az új öltönyben, úgy nézett rám, mintha tőle loptam volna a ruha árát. Hiába tekingettünk vissza, hogy vajon utánunk néz-e a kapuból, de nem, meg tudta állni. Anyósom minden reggel felháborodva mondta Marikának: mi az, ti nem alszotok sose, egész éjjel susmogtok, nem hagyjátok az embert aludni. Már éjszaka nem mertem megfordulni az ágyon, mert anyósom még a kispárnát is odadobálta az ajtóra, ha meg­nyisszant az ágy. Soha életemben nem horkoltam, de ő nem tudott aludni, mert sze­rinte még az utcára is ki hal latszik az a horkolás, amit egész éjszaka csaptam. Később már úgy éreztem, mintha ott állna az ajtóban, és figyelne minden mozdulatunkra. Apósommal örökké veszekedett. Ha éjszaka ki kellett mennem, mindig azt láttam, hogy anyósom nem az ágyon fekszik, hanem a padlón, beleburkolózva a dunyhába. Apósom ott ült az ágyon olyan állapotban, mint aki most készül holdkóros útjára. Nem alszik? — kérdeztem. Nem, fáj a lábom, nagyon fáj a lábom, mondta, de ki hiszi el, suttogta halkan. Amikor visszabújtam az ágyba, Marika megölelt. Nem alszol? — kér­dezte. Nem, nem tudokaludni, mondtam. Számolj, úgy, mint ahogy én szoktam, ezerig, tízezerig, és ne gondolj semmi másra. Alszol? — kérdeztem Marikától, négy-öt másod­perc múlva. Nem, már nem. Mire gondolsz? — kérdeztem. Rád, rám, kettőnkre. És te mire gondolsz? Arra, hogy holnap kimegyünk a nővéremékhez, és majd csak eltelik a vasárnap. Megkérdezzük Karcsitól, nem tud-e valahol egy albérletet. Ő úgyis nagyon sokfele ismerős a városban, hiszen egyik házról megy a másikba, a kéményseprők min­dent tudnak, mindent hallanak, ami a városban történik, és pont azt ne tudná, hol van kiadó szoba valahol. Ha most nem is, de majd megmondjuk neki, hogy érdeklődjön. A nővéremék amikor hazakerültek Pestről, hamarosan vettek egy kis házikót Szol­nok peremkerületén, a kisgyepen laktak. Karcsit, a sógort mindig is szerettem. O olyan ember, aki azon is szívesen segít, aki egy héttel hamarabb pofonverte őt. Marika amikor kiöltözött, mindig úgy éreztem magamat mellette, mintha ő lenne Tündér Ilona, én meg az elátkozott koldus-királyfi. Szép volt, mint egy Isten lánya, és törékeny, mint egy megriadt őzike. Mindig felszisszent, amikor a hatalmas tenyeremmel szeretet - ből átnyaláboltam keskeny, törékeny ujjait. Sokszor még a könny is kicsordult a sze­méből, amikor játékból magamhoz szorítottam. Karcsi még azt is megígérte, hogy megérdeklődi, melyik vállalatnál van felvétel, ha esetleg ott akarom hagyni a miklósi gépgyárat. De szóba jött a Kéményseprő Vállalat is, de őszintén, oda nem volt kedvem menni. Olyan albérletet Karcsi se tudott szerezni, ahova még csak a saját ágyneműnket is vihettük volna. Következő vasárnapra beszéltük meg, hogy ismét eljövünk. A sógo­rék nagy örömmel fogadtak minket, és nemcsak örömmel, hanem örömhírrel is. Majd­nem szemben velük egy portát árultak. Ahhoz képest elég olcsón, húsz forint kodrátja, és az elég is, mert száz szögölre már lehet takaros kis házat építeni, bár engedélyt ide 12

Next

/
Thumbnails
Contents