Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 3. szám - SZEMLE - Olasz Sándor: Vasy Géza: Pályák és művek: [könyvismertetés]
tóságban, titkomat szélnek eresztve”. Ez a nyitó gondolat a kötet végére illesztett szűkszavú önvallomásban is hangsúlyosan tér vissza: „Innen csak vers szakadhat ki, vagy belepusztulok. Személyem Köztársasága vagy önálló lesz, vagy szét- rnállok én is az időben. Akkor pedig 18 kötet sem ér semmit. Semmit.” Nem a gőg, hanem az alázat hangja ez. A költő érzékeny otthonossággal mozog a hétköznapok világában. „Megigézik” a hétköznapok és a köznapi emberek, de nem sorsuk szépségével, hanem épp méltánytalan korlátozottságával. Azokat az embereket állítja középpontba, akik többet érdemelnének. Ciklusnyi vers idézi meg a mai öregek sorsát, azokét, akik magukra maradtak, akkor is, ha sokkal jobb a sorsuk, mint elődeiknek volt. A fészkéből kizuhant város lakói számára feleslegesek az öregek: .. .hajuk fehér zászlóként lobog a szélben, és szétszélednek a világvégi tanyákra, a világvégi nyolcadik emeletre, a világvégi kerítések mögé, és a világvégi havazásban magukra zárják az ajtót, az ajtót, amit ki kell majd feszíteni A változó világ idegenségét fogalmazza meg a Csendélet II. öregasszonyának sorsa is: a modern lakótelepre „száműzve” él, a távoli kisváros után itt nem tudja otthon érezni magát. A modern civilizáció egyik alapproblémája az az elidegenedettség, amely az emberi létezés minden rétegébe behatolhat, amely rombolhatja a leg- jóindulatúbb társadalmi törekvéseket is, s így eleve korlátozottságra ítéli az embert. Az ilyen helyzetben a dolgok, jelenségek másnak látszanak, mint amik valójában, az emberek is másmilyennek mutatkoznak, az értékek is visszájukra fordulhatnak. Legfőbb értékké válhat a fizikai és az anyagi biztonság: „kezemet csókold, hogy megmaradtál / hogy nincsenek paplanos gondjaid”, — s önmagában ez lesz az öntudatot meghatározó erővé, elfeledtetve az erkölcsi értékeket. Hiszen az idézett gondolat A tenyeret szögező fiát neveli című versben hangzik el, s a beszélő erkölcsi silánysága és anyagias öntudata kiáltó ellentétbe kerül. A hétköznapi emberek is többfélék, hirdeti a költő, nemcsak tisztességesek vannak köztük, hanem olyanok is, akik az elidegenedettség vámszedőivé válnak. Az ember szerelemből születik, örömre és bánatra, de nem mindenki marad meg embernek, a gyerekből minden lehet. Éva zuhogó mondatai nagy erővel hirdetik ezt az igazságot, midőn újszülöttjét dajkálja: „Aludj vigyázó karjaimban, alszol rettentő nyugalomban, / minden reménységem, kicsi Káin!”. A Békebeli éjszaka állapota ez: „babáimat ringatom / kicsinké babáimat / meleg jézus- kákát, judásokat”. Az elidegenedettség ellen szót emelő emberszeretet mellett még egy vezérszólama van e lírának: az európaiság és a magyarság egységben látása, a történelemben gyökerező, de jelenarcú hazaszeretet. A julianus harmadik útja és a két kuruc vers a múltba helyezkedve szól a jelenhez, a többieknél a szemléleti középpont is a jelen. A versek lírai hőse tudja, hogy a földkerekség bármely pontja lehetőséget adhat mindenre: Személye Köztársasága megvalósítására. Ezért vallhatja azt, hogy: „vagyok világ közepén / lakom Lakiteleken / odakünn és idebenn” (Rímes névmutató vándorláshoz, maradáshoz), vagy máshol: „ablakom képernyője világosodik... Kinézek Európába” (Zúzdadáról másik verset írok). A hetvenes-nyolcvanas évek magyar lírájának formanyelvére a változatosság ellenére is a kiegyenlítődés jellemző. A korábbi poétikai-szemléleti forradalmak eredményei klasszicizálódnak e folyamat során. Lezsák Sándor versei is ide illenek. Hol leiróbban, hol elvontabban tárgyias, hol meg látomásos verseket ír. Hol irónia, hol pátosz, hol elégikusság hatja át munkáit. Láthattuk már, nem a népvezér, nem a mindenttudó költőtípus az eszménye. A tömegből, a köznapi emberek sorából kiván egy lenni, s úgy kíván érvényesülni, ahogy mindenkinek lehetősége van erre. Ezt is jelenti a Személyem Köztársasága. S az arisztokratikus közlésformák elvetését is. „Ahogyan alszol, ahogy fölébredsz, / csak úgy szabad verset írni, / olyan egyszerűen” — írja, s ez az egyszerűség nem primitívséget jelent, hanem a lélegzetvétel természetességére hivatkozik, arra, amely egyúttal szükségszerűség is. Ennek a rendkívül erőteljes pályakezdésnek is megvannak a veszélyei. Nem a tehetség szintjének hanem irányának kérdőjelei ezek. A békebeli éjszaka, a személyem köztársasága gondolat dialektikus árnyaltsággal jelenik meg ugyan a versekben, de a puritán eszmerendszer következetes alkalmazása a költő számára legnagyobb veszéllyel: a csönd, az elhallgatás lehetőségével fenyeget. A küzdelem korlátozottsága, remélem, nem kergeti a csönd világába a költőt, s ha találkozik is a csönddel, az csak az eszmélkedő erőgyűjtés időszaka lesz számára. (Kozmosz, 1983) VASY GÉZA VASY GÉZA: PÁLYÁK ÉS MŰVEK Vasy Géza neve mintegy másfél évtizede tűnt föl a különféle lapokban és folyóiratokban, jelentkezése ily módon egybeesett azzal az áttöréssel, amely az akkori fiatal költők és prózaírók avatását, irodalmi állampolgárságának elismerését jelentette. Vasy Géza ennek a nemzedéknek a pártfogója volt, s az most is: változatlanul szívesen ír Kiss Benedekről, Czakó Gáborról vagy Marosi Gyuláról. De a fiatalabbak, a pályájukat a hetvenes években kezdők is patrónusukra találtak benne. Most itt van előttünk Pályák és művek 93
