Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 3. szám - SZEMLE - Olasz Sándor: Vasy Géza: Pályák és művek: [könyvismertetés]
című tanulmánykötete (Sánta-kismonográfiája után második könyve ez), s hiába keressük a nemzedékét bemutató kritikákat, összegző írásokat. A szerző itt a felszabadulás utáni magyar irodalom úgynevezett „középnemzedékével” foglalkozik elsősorban. Sajnáljuk, hogy a második rész némely kevésbé jelentős recenziója helyett nem a fiatalabb nemzedék kiemelkedő teljesítményeit elemző-értékelő kritikák kerültek a válogatásba. A realizmus a mai magyar epikában című tanulmányt nem most olvashatjuk először kötetben. Része volt a pártosság, a népiség és a realizmus kategóriáját rehabilitálni kívánó kiadványnak (A realizmus az irodalomban 1979.) Közismert, hogy ezeknek a kategóriáknak a fénye az utóbbi időben megkopott. Akik egyáltalán hivatkoztak rájuk, többnyire valami ideológiai „szentháromságot” láttak bennük. Vasy a realizmus, a pártosság, a népiség mai tartalmait keresi. Azzal is tisztában van, hogy a (szocialista) realista módszer meghatározó jegyei szüntelenül módosulnak, s a korábbi irodalmi korszak realizmusfogalmát nem lehet automatikusan az új történelmi helyzetben született művekre alkalmazni. Vasy axiómaként fogadja el, hogy van realista alkotómódszer, s ezen belül ma az ábrázolásmódok és stílusok sokfélesége ragadható meg. Megkülönböztet naturalista, realista, romantikus, szimbolikus, fantasztikus és abszurd ábrázolásmódot, szól a szatíráról és a paraboláról. Példái olykor meggyőzőek (a Rozsdatemető a naturalista ábrázolásmód típusába soroltatik), olykor nem. A Gázlámpák alatt Moldovája például — a szerző szerint — a romantikus ábrázolásmód híve. Vasy az újabb próza olykor csak rejtőző hagyománya (Déry, Örkény, Ottlik, Mészöly) helyett általában a 60-as évek prózájával való kontinuitást hangsúlyozza, mondván: akkor „kovácsolódott ki” a következő évtized újdonsága is. Ennek az újabb évtizednek a prózájáról írja: „Mindenképp hamis szembeállítani a hagyományokat leginkább felhasználókat... a «formaújítókkal» ... Főleg annak tudatában, hogy ezek az újítók gyakorlatilag semmi olyant nem tettek, amit a modern epika — a modern magyar epika is — már ne alkalmazott volna”. Pedig nyilvánvaló, hogy a ma már nem is olyan fiatal írók nevéhezújpoétikai-szemléleti változatok honosítása Is kapcsolódik. Félreértés ne essék: mélyen egyetértek Vasy Gézának azzal a megállapításával, hogy „a hagyományokra jobban építő epikus ábrázolás semmiképp sem értékcsökkentő tényező ...” S az is igaz, hogy az új magyar prózának a dokumentumot és a jelképet kellene újraegyesítenie. A szintézis azonban a 70-es években is elmaradt, s a periódus remekművekben sem bővelkedett. Vasy szerint a mai magyar epikában a realista ábrázolásmód van túlsúlyban, ez „az epika termékeny középpontja”. A valóságábrázoló realizmus — Béládi és Domokos Mátyás által már 1975-ben jelzett — defenzívájáról viszont nem szól. Hogy a „középnemzedékből” kihez vonzódik igazán Vasy, világosan előttünk áll. A Sánta Fe- renc-tanulmány a Kortársaink-sorozatban megjelent kismonográfia esszenciája. A kitűnő Szabó István-portréban a szeretet szinte átforrósítja a stílust s az esszé magaslatára emeli. Itt valóban otthon érzi magát Vasy, s nyugodt lelkiismerettel jelenti ki: „Szabó István realista író volt a szónak mindegyik jelentése értelmében. Realista volt alkotómódszere, ábrázolásmódja, stílusa egyaránt.” Ugyanilyen alapos, fontos írás a Kormos István költészetével foglalkozó is. Különösen az első fejezet (Egy pályakezdés legendája — és a valóság) tartalmaz sok új eredményt. A költő iránti szeretet itt is, meg a Szécsi Margitról, Csoó- ri Sándorról szóló munkákban is meghatározó. Az újabb magyar lírából Vasy érdeklődésének centrumában Nagy László és Juhász Ferenc költészete áll. Nagy László két versét is elemzi (Ki viszi át a Szerelmet, Szárnyak zenéje), s fölfigyel arra, hogy az ő lírájának az átlagosnál nagyobb mértékű a nemzeti jellege. A nemzeti jelleg és Nagy László költészete a népiség és a nemzeti sajátosságok összefonódásának egy nagy költői műben való példaadó fölmutatása. Az 1945 utáni irodalomban — Vasy szerint is — 1956 a nagy cezúra, ehhez hasonlítható éles határnak csak 1948 tekinthető. Létezik belső bontás is: 1945—48, 1948—53, 1953—56, 1957— 60, 1961—65. (Magunk részéről az utóbbi „rövid korszak” határát a 60-as évek végére tennénk.) Líratörténeti jelentőségűnek Vasy az 1953 körüli időt tartja: joggal beszél Juhász Ferenc és Nagy László költői forradalmáról. De azt is hozzáteszi, hogy 1956 után is újabb periódus kezdődik a látomásos-szimbolikus líra mellett az objektív-absztrakt megjelenésével. A magyar líra másfél évtizedét (1957—72) fölmérő Korszakok és folyamatok eredetileg résztanulmány volt az MTA Irodalomtudományi Intézete és az egyetemek munkaközössége által készített Áttekintés .. ,-hez (Literatura, 1976/3—4.), s ennek az első kísérletnek az érdemei vitathatatlanok. Kár, hogy Vasy nem folytatta ezt a munkát, nem egészítette ki az újabb fejleményekkel. A Nagy László utolsó pályaszakasza c. írás egyben a magyar költészet 70-es évekbeli átrendeződését, a költői szerep módosulásait is érzékenyen mutatja meg. Maga Nagy László is életének utolsó évtizedében — mint Domokos Mátyás mondja — kimozdult saját szobra mögül, újított. A vátesz-költő helyett megjelent „a szemlélőértelmező szerep.” A váteszmagatartás modernné formálódik „a lírai hős az életminőség vátesze lesz.” Vasy összegzőnek és lezárónak tartja az életművet, s „közvetlenül folytathatatlannak”. Ez nem jelenti, hogy a Nagy László-i szellem követhetetlen. Sőt, az övével ellentétes költői magatartásokban is megmutatkozhat. Vasy Géza eszménye a közügyekben érdekelt irodalom, értékmérő az ő szemében az esztétikum és az etikum összekapcsolódása. Biztos 94
