Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 3. szám - MŰHELY - Ludwig Emil: Királygyilkos kunok, eltűnt kerek templomok nyomában a Duna-Tisza közén
A minket mégiscsak leginkább érdeklő Duna—Tisza közi emlék 1961. szeptember 21—25 között került elő a Kőröstől északkeletre eső Ludas nevű dűlőben. Ez a különös építmény román kori centrális templomainknak az egyik legjellegzetesebb csoportjához, az úgynevezett négykaréjos kápolnákhoz sorolható. Ezek szerkezetét — mint ahogy a ludaspusztai alaprajzon is látható — egy központi térhez négy irányból hozzákapcsolt íves toldatokkal alakították ki. Összesen tizenkét ilyen középkori épületet ismerünk a Dunántúltól a Felvidéken át a Székelyföld keleti peremvidékéig, az Alföldről eddig ez az egyetlen példánya vált ismertté.* A négykaréjos román kori templomokról, kápolnákról a szaktudomány — kellő körültekintéssel megindokolva — azt tartja, hogy azok az alaprajzuk által jelképezett kereszt formájukkal, a négy égtájnak irányított apszisaik fölé magasodó tömegükkel a kereszténység eszméjének tudatos kifejezései, az építészet nyelvén. Eredeti rendeltetésüket illetően pedig mára elfogadott vélemény, hogy közel- keleti, bizánci, sőt kaukázusi előképek hatására alakultak a kora feudális Európa különböző pontjain, mégpedig keresztelő egyházak, ecclesia baptismalisok gyanánt. A legelső morva, cseh, lengyel, bolgár, dalmát — és magyar fejedelmi, királyi központokban szinte mindenütt kimutatható emlékek nyomán később — nálunk a XIII. században — a nemzetségfői központokban is rendre találkozni evvel az épületformával.** A földesúri magánhatalmat is kellőképpen reprezentáló építményekben a kereszténység — ez esetben szó szerint „alapvető” — jelképe ötvöződött egybe a birtokjelző, uralkodó tömegű toronnyal. Ilyennek kell tekintenünk a nagykörös—ludasi határban feltárult egyházat is. Ami pedig a reprezentációt illeti: Gervers-Molnár Vera egyenesen a krakkói Wawelben kiásott Mária-kápolnához hasonlította, nem is ok nélkül. Alaprajzaik, méreteik pontosan megegyezőek, az alapozásokból következő felépítményi rekonstrukciók pedig éppenséggel a ludasi javára döntenék el az összevetést. „Az esztergomi rotundát leszámítva a legbonyolultabb felépítésű Magyarországon ismert kerek templom” — minősítette a kutatónő, és ehhez tartozik még, hogy „padozata vöröses, nem helyi eredetű kővel volt burkolva, . . . nagy mennyiségű fehér, márványhoz hasonló töredék” került elő belsejéből. Az effajta építkezés akkoriban messze meghaladta a ma már hétköznapinak számító belső építészeti státusszimbólumok határát. Főként az Alföld belsejében, ahol legföljebb a vaskőnek nevezett silány helyi anyagból, de leginkább téglából építkeztek. Előkerült azután a ludas-dűlői templom északi karéjából egy gyönyörű, aranyozott bronz*** körmeneti kereszt is,amely ma a nagykőrösi múzeum régészeti kiállításának egyik ékessége. Ez avalóban különös kegytárgy annak idején kisebb vihart kavart művészettörténetünk szakköreiben, és azokon kívül is. A Művészet című folyóiratban több ízben is visszatértek az eredetileg Kovács Éva által bemutatott ludasi keresztre, az egymásnak homlokegyenest ellentmondó, helyenként kétségkívül délibábos mellékízű értelmezések és értékelések egymásnak ütközésekor indulatos hangoknak lehettünk fültanúi.**** Már csak ezért is kár volna újólag fölmelegíteni a témát, úgyhogy igyekszünk mértéktartóan kiszűrni az elhangzott interpretációkból a számunkra idevágó szempontokat, egyértelműnek látszó vonásokat, tisztázott adatokat, és szigorúan tartani magunkat a megtaláló Balanyi Béla tárgyszerű ismertetéséhez, melyet végül, ha megkésve is, de közzétett.***** A mindössze 41 cm magas kereszt nem véletlenül mozgatta meg sokak képzeletét. Ikonográfiái különlegességei, formai és díszítőjegyei valóban sugalmaznak egyfajta idegenszerűséget, ami azéiénkebb fantáziával megáldottakat érthető módon sarkallja spekulatív kalandozásokra. Az ötvösremek talán legizgalmasabb részlete maga a korpusz, különösképp pedig a Megfeszített arcmása és a fején látható, nehezen körülírható dísz, ami leginkább gyermekkorunk indiántolldíszét idézi emlékezetünkbe. Ez a kettős kereszttel is megjelölt tolikorona és az ágyékkötő érdekes bevésett-be karcolt mintázata adott leginkább tápot a különféle pogányság-,eretnekség-, Napistenség-stb. értelmezéseknek. Mi igyekszünk ezúttal szolidabbak maradni, és e különös töviskoronát-glóriát viselő Istenfiát inkább a lelőhelye és annak szűkebb-tágabb környezete felől megközelítve egyszerűen a helyben is hallott „Kun Krisztus”- ként nevezzük meg. * Ják, Szt. Jakab-, Pápóc, Szt. Miklós-kápolnák; a Béresén (elpusztult falu Bajna és Epöl között), Székesfehérváron ésSzek- szárdon feltárt épületek; Haraszt (Chrast' nad Hornadom) volt Szepes vármegye; Székelyudvarhely—Gyárosfalva, Gyergyó- szentmiklós, Kézdiszentlélek—Perkő és Guraszáda kápolnái, és a székelyszáldobosi lappangó alapfalai Erdélyben. ** Kozák Károly: Téglából épített körtemplomaink és centrális kápolnáink a XII—XIII. században (A Móra Ferenc Mű" Zeum Évkönyve 1976/77, Szeged, 1978.) *** A lelet ,,restaurálása"alkalmával sikerült az aranyozás legnagyobb részét vegyi úton eltávolítani, ami figyelemre méltó kémiai teljesítmény, de ez a páratlanul értékes művelődéstörténeti emlékünk jóval szegényebbé vált általa. A „tisztítószer" még a befoglalt féldrágakövet is megmarta! **** Kovács Éva: Limoges-i zománcok Magyarországon Bp. 1968. 33 — 34.0. Kátay Mihály: Napisten színeváltozásai, Művészet 1973/11. és /12. sz. Bosnyák Sándor: Meddig élt „Napisten”?, Művészet 1974/9. sz. Tóth Sándor: Még egyszer a ludasi keresztről, Művészet 1974/9. sz. uő: Nézzük meg jól a múlt emlékeit, Művészet 1974/12.sz. Pap Gábor: észrevételek és kiegészítések a ludaspusztai kereszt tárgyában, Művészet 1975/1. ***** Balanyi Béla: A nagykörös—ludasi kereszt (Studia Comitatensia — 3. Szentendre, 1975. 125—136. old.) 76
