Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 3. szám - MŰHELY - Ludwig Emil: Királygyilkos kunok, eltűnt kerek templomok nyomában a Duna-Tisza közén
gi fiát összeadta a kun származású leányzóval, akinek keresztnevét amúgy a király nővére, akkor nemrég szentté avatott thüringiai őrgrófné, Erzsébet után adhatták. Ebből a nyoszolyából születik tehát László király, akinek már ezért sem véletlenül „Kun” az állandó kísérőneve. Hogy tisztábban láthassunk a kunok kérdésében és kellő pontossággal foglalhassuk össze immáron a korabeli Magyarország kunjairól, illetve ittlétük körülményeiről való ismereteinket, a korszak kiváló ismerőjét, Kristó Gyulát hívjuk segítségül. így ír Az aranybullák évszázada című könyvében: (a Fülöp legátus által Lászlótól kikényszerített 1279. évi ún.) . . .„I. kun törvényből kirajzolódik a kun kérdés lényege: a kunok egy része még pogány, s aki keresztvíz alá hajtotta is fejét, «az erkölcsök útján még bolyongva jár». A kunok nemezből készült sátrakban laktak, tehát nem éltek még megtelepült életet. Szervezetük bomlásnak indult nemzetségi szervezet volt. Erőszakosságokat, gyilkosságokat követtek el, keresztényeket öltek meg, monostorokat, egyházi és világi birtokokat foglaltak el: . . . Az úgynevezett II. kun törvényben (ugyanaz évben, L. E.) az uralkodó . . . rendelkezett a kunok letelepítési helyeiről a Duna és a Tisza vagy a Körös folyó mellett, vagy a Maros és a Körös folyók között, illetve e két folyó mindkét partján, továbbá a Temes és a Maros folyók között vagy ezek környékén, ahol már IV. Béla is szálláshelyet jelölt ki számukra. Itt a kunoknak adta a szolgálónépek és az örökös nélkül meghalt nemesek földjeit, továbbá a nemeseknek és a várjobbágyoknak a tatárjárás óta üresen álló itteni birtokait. ... A kun urakra és nemesekre éppen olyan hadkötelezettség hárult, mint amilyen a többi királyi szolgáló nemest terhelte. Egy másik passzus nyíltan is kimondja, hogy «a kunok közül való említett urak és a kunok nemesei az ország nemeseivel egy és ugyanazon szabadságot élveznek», ennek értelmében tehát a király a kun előkelőket is mentesítette a megszállás alól. A törvény más helyütt is ama óhajának ad hangot, hogy a kun urak és nemesek, valamint a magyar nemesek között« komaság és rokoni kapcsolat fejlődjék, és nagyobb szeretet és barátság terjedjen el, hiszen e nemesek és a kunok a szabadság egyenlő előjogának örvendenek».” Atörténetírás mellett a régészet is felmutatta eredményeit a magyarországi kunok megtelepedésével kapcsolatban, a legutóbbi években már-már az összegezés igényével is*. Kutatói igyekeztek kimutatni az egyedül rájuk jellemző archeológiái—etnikai, antropológiai stb — vonásokat is. Mintha azonban egy lényegesnek tűnő szempontot alig hallottunk volna fölvetni a kun kérdés kapcsán, ittlétük esetleges tárgyi emlékeinek sorában úgyszólván említés sem történik liturgikus emlékeikről, magyarán szólva: nem látjuk, hol gyakorolhatták a XIII. századi Magyarországon hitéletüket, hol álltak templomaik, vagy más szakrális építményeik! Mert bármilyen sátorlakó, istentől elrugaszkodott pogány népesség képe rajzolódik is ki a szemünk előtt a krónikákból, kiátkozó bullákból, azt azért mégsem gondolhatjuk komolyan, hogy több, mint fél évszázad alatt, a katolizálással járó kötelmek elfogadása árán bebocsátott több tízezres nép templom nélkül maradt! Hiszen legkésőbb 1227-től, a milkói püspökség megalapításától fogva keresztelkednek a keleti szomszédságunkban élt kunok, királyainknak már korábban is apostoli föladata a térítésük, és a domokosoknak, ferenceseknek is elsőrendű fontosságú missziója bekebelezésük a római egyházba. Láttuk azt is, hogy IV. Béla maga keresztelte meg királyukat, Kuthent 1238-ban, és a megszorított nép ígéretének komolyságát sincs okunk teljesen megkérdőjelezni. A tatárjárást követően pedig a megszokott életformájukhoz való kellemetlen ragaszkodásuk ellenére is fel kell tételezzük tömeges meg-,illetve kikeresztelkedésüket,és keresztény hitéletüknek gyakorlati — építészeti — konzekvenciáit. Tervszerű letelepítésüknek amúgy is faluközösségek kialakulását kellett eredményeznie, az Árpád-kori falu legszilárdabb művelődéstörténeti, régészeti objektuma pedig köztudottan — és szó szerint is — a temploma. Külön bekezdést érdemel, hogy a magyar Alföld régészeti, településrendi képe miféle sajátságos topográfiai problémák hordozója a Kárpát-medence vizsgált emlékanyagán belül. Az újkori folyószabályozási, árvízmentesítési munkálatok teljesen átformálták e nagytájunk felszínét. Az Alföld képe ma merőben másképp fest, mint történetünk idején, amikor is kora ősztől késő tavaszig szinte egyetlen összefüggő vízfelület volt,egymástól is elzárt szigetekkel, megtelepedésre épphogy alkalmas kiemelkedésekkel.**A történészek szerint még a tatárjárás is„csak”50%-os pusztítást vitt végbe az Alföld népességében, mert a mocsarak, berkek, nádas zsombékok elrejtették a veszélybe került lakosságot. Az azóta lecsapolt, kiszárított vízivilág eltűntével azután nem csupán az alföldi nép élete változott meg gyökeresen, hanem a település- és úthálózat is, megnehezítve az eligazodást a középkori állapotot illetően. Ehhez járul — másik topográfiai sajátosságként — a terület későbbi pusztulása és pusztáso- dása, a hosszú török megszállás és az állandó háborúskodás, járványok következményeként. Ezek az okok önmagukban is bizonytalanná teszik a kutató munkáját, s ehhez járul, hogy az Árpád-kori alföldi * A kunokra vonatkozó régészeti és településtörténeti kutatások feldolgozásai közül kitűnnek: Pálóczi-Horváth András: A kunok megtelepedése Magyarországon. (Arch. Ért. 1974. 2. t.) és Selmeczi László: Adatok és szempontok a kunok régészeti kutatásához Szolnok megyében. (Szolnok Megyei Múz. Közleményei. III. t.) című közleményei. ** A M. Kir. Földművelésügyi Minisztérium Vízrajzi Intézete 1938-ban egybeszerkesztette az árvízmentesítő munkálatok előtti felmérések szelvényeit. A Kárpát-medence állandó jelleggel, illetve időszakosan vízborította területeit ábrázoló 1 :600 000 léptékű térkép országrésznyi kék színnel fedett területei közt a mai „magyar tenger”, a Balaton csupán a kisebbek közé tartozik! 73
