Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 3. szám - MŰHELY - Ludwig Emil: Királygyilkos kunok, eltűnt kerek templomok nyomában a Duna-Tisza közén
településhálózaton belül számos rokon eredetű vendég-, katonanép, illetve népelem — besenyők, bolgárok, böszörmények, jászok, uzok stb. — lakta mozaikszerű elrendeződésben, helyesebben rendetlenségben a vidéket — a magyarság mellett. Ezt a finoman tagolt településrendi szövevényt egyértelműen tisztázni ma már szinte reménytelen föladat. Szerencse azonban, hogy léteztek olyan nagyobb etnikai és területi egységek is, mint történetesen éppen a kunok, illetve a Kunság, ahol a kutatás — úgymond — biztosabbra mehet. A szervezett és tudatos régészeti kutatás a Duna—Tisza közén —a kezdetleges és spontán helyi vállalkozások nyomán — a két világháború közt indult meg. Még a gazdag magyar archeológiái emlékanyagból is kitűnnek a kecskeméti Városi Múzeum kutatásai, ásatási eredményei, amelyeket Szabó Kálmán tett közzé 1938-ban bőségesen illusztrált szép könyvében, „Az alföldi magyar nép művelődés- történeti emlékei” címmel. A 631 (!) ábrán bemutatott gyönyörű leletanyagból már valóban rekonstru- álhatóak a XI—XIII. század itteni lakóinak öltözködési, temetkezési és egyéb szokásai, feltárult hajlékaik, falvaik, előkerült használati és berendezési tárgyaik, munkaeszközeik és fegyvereik lehetővé teszik, hogy bepillantsunk hétköznapi életükbe is. Mélyen meggondolkodtató azonban, hogy a tekintélyes területen folytatott faluhely-kutatás során milyen kevés egyházas hely, templom került a napvilágra, a 136 oldalas könyvben mindössze 2—3 tiszta szövegoldalnyi terjedelemben találunk erre vonatkozó adatokat. Emögött kétségkívül rejtőzhet a korabeli környék gyér megtelepedettsége, a lakosság nomadizáló életformája, de más gyakorlati okok is magyarázhatják a jelenséget, például a szilárd, időálló építőanyagok hiánya. (Az „Ágasegyháza”, „Sövényegyháza” stb. típusú helynevek a paticsfalu, vagy egyéb kezdetleges technikával készített templomok emlékét őrzik.) A Duna—Tisza közén fellelt néhány Árpád-kori templommaradvány egyébként szabályszerűen illeszkedik a korszak általános építészeti rendjébe, sem alaprajzi elrendezésük, sem részletmegoldásaik nem utalnak különleges helyi, egyedi építőgyakorlatra. Egyetlen kivétellel. A 131. oldalon bemutatott kunkerekegyházi templomalaprajz ugyanis meglehetősen ritka, szokatlan formát mutat. A kívülről tagolatlan, enyhén ovális falazat alig észrevehető belső szerkezeti kialakítást rejt: a nyugati bejárattal szemközt két kicsiny falkaréj osztja az épületet két szakaszra, hajóra és szentélyre. Ezáltal ez a XIII. századi emlék, a falu névadó egyháza, a középkori magyarországi körtemplomok népes és változatos emlékcsoportján belül is az egyik legérdekesebb típust példázza. Tartozunk itt röviden elmondani, hogy a mai Kerekegyháza ásatag emlékében a magyarországi román kori építészet egyik különösen izgalmas, spekulációkra bőséges tápot adó kérdésébe: a centrális alaprajzú épületek problémakörébe ütközünk. Amióta Csemegi József, a kitűnő építészprofesszor 1960-ban fölvetette merőben újszerű hipotézisét a közép-európai, és ezen belül a magyarországi középponti elrendezésű templomok lehetséges eredetéről, kapcsolat- és jelképrendszerérői*, építészet- történetünk alig tudott nyugvópontra jutni a kérdés fölött. Kisebb-nagyobb résztanulmányokat követően az első monografikus igényű munka is napvilágot látott 1972-ben, „A középkori Magyarország rotundái”-ról, az azóta sajnos fiatalon elhunyt Gervers-Molnár Vera tollából. Kutatásainak eredményeként meglepően nagyszámú, legkevesebb nyolcvan kör alaprajzú, és más centrális épületet gyűjtött egybe a történeti ország területéről. Az azóta eltelt újabb évtized alatt pedig további rokonemlékeik váltak ismertté mai országhatárainkon innen és túl, így ma már száznál is jóval több objektumról van tudomásunk a középkori Magyar- országról, valamint további két tucat „Kereki”, „Kerekegyháza” típusú helynév utal valamikori körtemplom ottlétére. Művészet-, illetve építészettörténetünkben régen közhelynek számít, hogy a hosszanti elrendezésű templomok a nyugati, római kereszténységet, amíg a centrálisok a keleti, bizánci rítust példázzák, és az ismert történelmi körülmények magyarázzák hazánkban a két épülettípus egyidejű jelenlétét. A dolog persze nem ilyen egyszerű, mert aligha szabad merev sablonokban gondolkodni és nyilatkozni ilyen összetett művelődéstörténeti — és építéstechnikai — kérdésről, de végső soron az utóbbi idők közzétett szakstúdiumai is rendre kelet felé vezetik vissza ennek az épülettípusnak az eredetét, európai fejlődését, ha esetenként áttételesen is. Nem volna célszerű írásunkat megterhelni a kör alakú és hasonló épületek funkcionális, eszmei-tartalmi, vagy technikai problémáinak száraz taglalásával, mert a végén magukról a kunokról feledkeznénk meg, holott az egész ügy akkor kezd izgalmassá válni számunkra, amikor a Gervars-Molnár Vera által is megemlített kunkerekegyházi körtemplom mellett a mai Nagykőrös területéről is legalább három további különböző formájú rotunda létezéséről szerzünk tudomást! Puszta véletlennek azért mégsem tekinthetjük, hogy egy kisebb területi egységen belül ilyen feltűnően megsűrűsödjenek a korabeli Magyarország térképén a körtemplomokat jelképezőfekete pontok. A kérdés nyomába szegődve a kutatónő adatközlőjével, Balanyi Bélával beszélgetünk a nagykőrösi Arany János Múzeum melletti otthonában. A már régóta nyugdíjas egykori múzeum-, majd megyei levéltárigazgató elmondása szerint a város történetének megírásához folytatott kisebb azonosító ásatásokat Nagykőrös hatalmas kiterjedésű határának különböző pontjain az ötvenes évek végén és a hatvanas évek első felében. A középkori Kőrössel együtt éppen tucatnyi faluhely volt lokalizálható az * Csemegi József: K'zép-Európa románkori centrális templomainak építészettörténeti kérdései. (Építés-és Közlekedés- tudományi Közlemény k IV (3. Bp. 1960.) 74
