Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 3. szám - MŰHELY - Ludwig Emil: Királygyilkos kunok, eltűnt kerek templomok nyomában a Duna-Tisza közén

Habsburg emlékezetében famíliája felemelkedésének legendás története, melynek kulcsszereplői, egy ifjú Árpád-ivadék, meg egy Csák nembéli Máté nevű vezér, aki besenyő, székely és kun segédcsapataival az oldalán, igazi magyaros lovasrohammal dönti el a Dürnkrut melletti csatát, leginkább az ő javukra? Aligha.)

László kardja képes volt a császári hatalomhoz juttatni Habsburg Rudolfot, ám a XIII. század utolsó évtizedeire állandósult magyarországi anarchia fölött sehogysem volt képes úrrá lenni. Sőt. Néhány hónap telik el csupán, és az ország veszedelmes közállapotai, nemkülönben az ifjú király zilált magánélete — a kettő természetesen összefügg — arra készteti a Szentatyát, hogy a már általunk is ismert Fülöp püspököt, teljhatalmú különmegbízottját Magyarországra küldje. Ami pedig korabeli belviszo- nyainkat illeti: a pápai legátus — eredménytelen — diplomáciai missziója végeztével kifejezte örömét, hogy élve megúszta küldetését, és alig várta, hogy ismét Rómában lehessen.

Ä XIII. század Magyarországa sajnos valóban a keresztény Európa legbizonytalanabb pontja. Nem hogy „védőbástyája” nem lehetne ekkoriban, de még annak a tényleges veszélye is fönnáll, hogy Róma, illetve a katolikus közösség elveszíti általa egy igen jelentős területét.

II. Endre (1205—1235) minden próbálkozása balul üt ki, legyen az keresztes hadjárat, lovagrend betelepítése, közjogi reformengedmény; három házassága sikerül félre, — szinte soha sincs eszköz a kezében konszolidációs tervei megvalósításához. A rendkívüli kiváltságokat élvező idegenek, akik alatt korántsem csak a nyugati hospesek értendők, hanem a keleti eredetű vendégek: uzok, jászok, besenyők, bolgárok, kálizok, izmaeliták, örmények, kunok stb. tömegei, kényük-kedvük szerint folytatják pénz-, vám-, bánya-, só-, vagy éppen fegyveres ügyleteiket. A különböző szolgálataik fejében teljes vallási szabadságot is élvező pogányok és más hitűek, felekezetűek — görögkeletiek, muzulmánok, zsidók — magas méltóságokra emelkednek. Gondoljuk meg: két évszázaddal Szent István halála után országában muzulmán a nádorispán (ő ejti teherbe Endre harmadik feleségét,szeme világával fizet majd értei), a pécsi püspök háremével együtt kel útra Rómába. Az összes pénz- és nemesfémvállalkozás „hitetlenek” — izmaeliták, szerecsenyek, zsidók — kezében van. A pénz pedig már akkor is eldöntötte háború és béke kérdését.

De lássuk végre, ki van a kalap alatt, helyesebben kik vannak a csúcsos süveg alatt? Mert úgy tetszik, hogy nem csak IV. László életpályáján fut végig vörös vonalként a kun motívum, magánélete és köz- szereplése közt teljes, ha nem is a legharmónikusabb egységben, de a XIII. századi magyar esemény- történetet talán a legsúlyosabban terhelő belügyünkké is éppen a kunok kérdése vált.

A magyarországi kunok ügye László idejére már több évtizede, pontosan 1238 óta napirenden van. Ebben az esztendőben veszítette el a Dnyeper és a Don közötti hazáját Kuthen király, a világhódító mongolok támadása következtében. A történelemkönyveinkben Kötöny néven emlegetett kun fővezér bemenekült Magyarországba és a dicstelenül elhalt Endre király fiától, IV. Bélától kért menedéket megmaradt népének. Béla ekkor harmadik éve ül csakatrónon és alig a kezdetén tart az apjától örökül kapott teljes káosz felszámolásának. Kelet felől veszedelmes hírek érkeznek a mongolok expanziójáról, amikor előlük menekülve negyvenezernyi félnomád, pogány sőt részint muzulmán népség kéri a befogadását, úgy, hogy fél lábbal már bent is van az országban. Béla megkísérli a maga javára fordítani az újabb sorscsapást, és maga megy Erdélybe Kötöny elé, keresztfiává fogadja, és megszabott feltételek mellett népét a Temes, Maros és a Kőrös közébe telepíti. Az égetővé vált belső stabilizációhoz remélt tőlük katonai, karhatalmi segítséget, és megkeresztelkedésük ígéretét véve talán jelentős hittérítői tettnek is szánhatta bekebelezésüket az anyaszentegyházba. Mit meg nem ígérne azonban az, akinek a nyakában a tatár? Bélának is hamarosan rá kellett döbbennie elképzelése rettentő kockázatára. Az amúgy is kormányozhatatlan országban a garázda, erőszakoskodó jövevények a végsőkig szították a gyűlölködő indulatokat. Alig két évvel később a király udvari ellenzéke követelésére már a megyékbe kényszerül szétköltöztetni harcias híveit. A kunság és a Pestre költözött Kötöny király iránti bizalmatlanság pedig odáig fajul, hogy a mongol támadás előestéjén, (1241 március) a magyarság és a szintén Pest alá rendelt német fegyveresek — Harcias Frigyes emberei — a tatárok előhadának vélt kunokra rontanak, és vezérüket, annak kíséretét és családját felkoncolják. Elszabadul a pokol: a megvadult kunok gyilkolva-rabolva kivonulnak az országból.

Tudjuk azt is, hogy az említett 1238—39. évi kun betelepítéseknek voltak előzményei az Alföldön: a korábbi befogadások folytán kisebb szórványaik éltek ott a besenyő, jász stb. népelemek tarka mozaikjában. Azután a negyvenezernyi széttelepített kunság jelentős hányada is átvészelhette atatárpusztítást, végül újabb, Béla általi bebocsáttatásokra is sor került. A XIII. század második felében alakulnak ki azután azok a Duna—Tisza közi és más települési övezetek,amelyek a Kis- és Nagykunság néven válnak ismertté és jogállásukban elismertté.

Hogy a németséggel hol harcba bocsátkozó, hol pedig jól felfogott érdekei szerint paktáló IV. Béla számára az immár hagyományosnak mondható kun kapcsolatok továbbra is milyen fontosak lehettek, arra számos reájuk vonatkozó törvénye, rendelkezése mellett nem kisebb momentum is bizonyíték, minthogy István fiához 1247-ben kun leányt adott feleségül! Az Árpád-ház leszármazási tábláját böngészve bizony meglehetősen kirí a képből a Capet-, Estei-, Piast- és hasonló rangú családokkal frigyre lépő koronás személyeink közül a későbbi V. István neve mellett álló adat: felesége Erzsébet kun nő. Aligha hihetjük, hogy IV. Bélát csupán a mesalliance botránya utáni kaján vágy sarkallta, amikor herce72