Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 1. szám - Iluh István: Boglyába gyűjtött napjaim: önéletírás - I. rész
fel az öreg helyét, és ha megvénülök, megdöglök a szalonna bőrétől. De addig mi mindent kell még megérnem, mi mindent... Jó módod lesz itt, gyerek, ha szót fogadsz, és azt teszed, amit mi akarunk! A szalmazsákban a szalma lisztté porladt, kicseréltem, a vánkosba új szénát tömtem, a pokrócból, amivel takaróztam, kiráztam a port, a friss szalma úgy ropogott alattam, mintha rőzsetűzön feküdtem volna, a jószágok dübörög- tek-nyöszörögtek-csámcsogtak egész éjszaka. A szemem ugyanúgy csípte az istállószag, mint amikor nagyapáméknál laktunk. A gazda fia iskolába járt, minden füzetét és a könyveit szép, kék csomagolópapír borította, az iskolatáskája világos sárga bőrből készült. Olyan színű volt, mint a csizmája. Amikor már hidegebbre fordult az idő, a gyerekre ráadták a sárga bundát is. Az iskola olyan négy kilométerre lehetett. Volt egy kétkerekű hintóféle, azzal hordta a gazda a gyereket iskolába. Amikor a határban már a sár uralkodott, amikor leesett az első hó, mire ment a gyerek iskolába, én elvégeztem a jószágok körül, és befogtam a sárgát a szánba. A gazdának menni kellett valami miatt a városba, Tibit nekem kellett elvinni a szánkóval. Amikor behajtottam az iskolaudvarra, kicsavartam Tibit a pokrócokból, ő leugrott a szánról, beszaladt az osztályterembe, fázott a lába, odaállt a kályhához, ami olyan szépen duruzsolva ontotta a meleget, hogy szívesen hallgattam volna egy óráig is, vagy legalább addig, amíg én is felmelegszem. A többi gyerek kérdezgette Tibitől, ki ez, ez testvéred? Dehogy testvérem, hát ő a cseléd, a Pista, tudjátok, akiről meséltem, miért nem alhat a padkán, hogy az öreg bolháit legyen, aki eteti és azok nem ugrálnak szét az egész tanyába, mert mind, mind ottmarad a vacokban, ha van, aki etesse őket. A gyerekek behozták a havat a csizmáikkal, a kályha körül már kis tócsa didergett. A gyerekek amikor meglátták a tanító urat, mind a helyükre szaladtak, így amikor belépett, én még ott álltam a kályha mellett, és még egy utolsót akartam raktározni a jó melegből, és beledörzsöltem a kályha meleg sóhajtásait a kezembe. Indulni akartam, amikor a tanító úr megkérdezi a gyerekeket: ki ez a fiú? Már volt, aki pukkadozott a nevetéstől, mert tudta, hogy ilyenkor következik, hogy ő a cseléd a Tibiéknél, ő hozta Tibit szánon, és ő hozta be a hóiét a kályha köré. Igaz, tényleg vizes lett a padló, sőt még a csizmatalpakról leázott hódarabkák is ott fehérlettek a feketére mázolt padlón. Nekem mennem kell, mondom. Menned kell? — kérdezi a tanító úr. Mehetsz is, miest azt a vödröt megfogod, és a tócsát, amit leáztattál a bakancsodról, szépen feltörölöd. Ott a vödör a sarokban. Fogtam a vödröt, a kályha környékét feltöröltem szárazra. A gyerekek röhögtek, kuncogtak. Elköszöntem, felültem a szánra, és egész hazáig éreztem az iskolakályha barátságos meleg duruzsolását. A határban a fehérbe borult barázdák között messzire látszottak a szürke nyulak. A csípős szél elől lelapulva olyanoknak tűntek, mint kiálló nagy szürke göröngyök, akik már nem fértek el a hótakaró alatt. Ettől fogva nekem kellett vinni-hozni Tibit az iskolából. Hóembert kellett építenem Tibi örömére. Örömmel csináltam, mert tudtam, hogy az az enyém, mert én csinálom, mert az én ujjam gémberedik el, mire befejezem. Tibivel hógolyóztunk, de nekem nem volt szabad elszaladnom a mosdatás elől, nem volt szabad erősen dobni, mert ha eltalálja Tibit, az neki fáj, nem volt szabad kemény hógolyót gyúrnom, csak olyat, ami dobás közben szétporlad, nem volt szabad sírnom, ha a szemembe dobta Tibi a kemény latyakos havat, nem volt szabad erősebbnek lenni birkózás közben Tibinél. Ha csincsin piroscsacsit játszottunk, nem volt szabad elkapnom a kezem fejét, hogy ne érje az ütés, nem volt szabad nagyot ütni Tibi keze fejére, amikor ő nem tudta elkapni, nem volt szabad elfogadni Tibitől, ha ő lekváros kenyeret evett, és nekem akarta adni. Emlékszem, a kutyát odaadták a szomszéd tanyába, mert nem Tibivel akart játszani, hanem velem, mert Tibit nem ugrándozta körül, amikor kint voltunk az udvaron, hanem engem, nem Tibinek nyalta meg a kezét, hanem nekem. Gonosz kutya — mondták. Hűtlen kutya — mondták. Majd széttépte a láncot, amikor meglátott, ha arra jártam. Jaj, 10
