Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 1. szám - Iluh István: Boglyába gyűjtött napjaim: önéletírás - I. rész

ha szabadon lenne, biztos felugrana még a kocsira is, hogy egy kicsit megsimogassam, de nem engedték szabadra, mert hazaszökött, és amikor hazajött, mindig beengedtem az istállóba, és reggelig ott aludt a vacok mellett. Hosszú ostorral megverte ilyenkor a gazda, és elkergette hazulról. Egyszer még hazajött. Egyik reggel meglátta a gazda, hogy ismét otthon van, megdühödött, és azt mondta: na megállj, te rühős dög! A gazda rámkiáltott: gyere ide, és a kezembe nyomta az ostort. A kutya mintha érezte volna, mi következik, lehasalta hóba, ésvárt. Mondja a gazda: üssed ezt a dögöt addig, amíg el nem takarodik a tanyából. Az első ostorcsapást mellécéloztam. A kutya hunyorítva nézett. Ne mellé, te átkozott — kiáltott rám, a tetejébe, hadd emlegesse meg! Behunytam a szemem, és amilyen gyorsan tudtam, ütöttem a kutyát. A kutya csak szú'költ, de még csak fel se állt. Eldobtam az ostort, és sírva elszaladtam a tanya mögé. Eszembe jutottak a testvéreim, szerettem volna látni őket, hallottam, ahogy Bözsi néni dorgálja anyámat, hogy mégse kellett volna Pistát eldobnod, nem volt az rossz gyerek, csak eleven, pajkos, mint a többi gyerek, már szinte otthon éreztem magam, éreztem a szagát a főtt kukoricának, amit körű lülnek a gyerekek, és jóízűen csámcsogják. Amikor a kutya egy nagyot szűköl, és mintha sírna, olyan volt, előreszaladok, és látom, a gazda a vasvillát szurkálja a kutyába: nesze, te rohadt, nesze, ezt akartad! Mire odaértem, a kutyának a véres szeme meg se mozdult, csak nézett, és olyan volt, mintha rajtam akadt volna meg a végső tekintete. A gazda amikor meglátott, ennyit mondott: temesd el ezt a rohadt dögöt, miközben a véres villát húzogatta a hóbuckába ki-be, hogy megtisztuljon a vértől. A gazdaasszony odaszólt az urának: mit csináltál szegény kutyával, itt az udvaron verted agyon, nem tudod, hogy ezt nem szabad lett volna, mert hét évig nem lesz szerencsénk! Hét évig, és tudod te azt, hét év milyen hosszú idő!

A lovakat nagyon szerettem, szépek voltak, és gömbölyűek. Úgy ragyogott a szőrük, mint az arany. Olyannyira szelídek voltak, hogy éjszaka el mertem volna aludni a hasuk alatt. Szinte vigyáztak rám, hogy rá ne lépjenek a lábamra, amikor tisztítottam őket. Igaz, a gazda nem engedte, hogy a hátára üljek valaméknek is, nehogy megszokjanak, mert akkor másokat nem tűrtek meg. Este mindig felkúsztam a Csillag hátára, olyan jó meleg és kényelmes volt, hogy majd elszundítottam rajta. A ló szinte érezte gondolataim, és egyik oldalból a másikba ódalgott, mintha menne, néha még hosszant fel is nyerített. A gazda kérdezte is reggel, hogy mi volt a lovakkal, hogy ennyire nyihoráz- tak. Semmi, semmi, nem tudom, mert én aludtam nem hallottam —válaszoltam neki.

Nem mondom, nem éheztem, ha nem is azt ettem, amit a család, de mindig volt nekem való is. Egy keveset híztam is. Dolgozni dolgoztam, de nem akadt annyi munka télen, mint az ősszel. Úgy készülj, gyerek, hogy reggel megyünk a piacra. Téged is viszlek, mert amíg nekem a városházán dolgom lesz, addig te majd vigyázol a lovakra! Nagyon vártam a reggelt. Mire a gazda felébredt, én már mindent elkészítettem, befogtam a lovakat, csak indulni kellett. A gazdaasszony néhány pogácsát adott, mondván, ki tudja, mikorra jövünk vissza. Kiértünk a kőútra, szép tiszta idő volt, de a kerék alatt csak úgy ropogott a hó. Nem fáztam, pedig lehetett vagy húsz fok hideg. Éreztem az orromon, mert amikor szívtam a levegőt, úgy éreztem, hogy az orrom összeragad. A gazda meg-meghúzta útközben háromdecis pálinkás üveget, éreztem a büdös pálinka- szagot, ahogy elcsapódik az orrom előtt. A városhoz közel jártunk, amikor először megkérdezte a gazda: fázol-e gyerek? Nem, nem, dehogy. Nyolc óra körül érhettünk oda, ahol laktunk. Itt lakunk, erre, mondom nagy örömmel a gazdának. Ott, ott, az a ház. Füstöl a kémény, otthon vannak, anyám tüzel, ilyenkor szokott begyújtani, hogy mire felkelnek a gyerekek, jó meleg legyen, megfőzni a finom hársfatehát, kenyeret szel, és megterít az asztalon, felkölti a gyerekeket, ébresztő hétalvók, a hasatokra süt a nap, a finom hárstea párolog, és elterjed a szobában, amikor már nem fér, kimegy az ajtón, meglátogatja a szomszédokat, belopakodik az ajtókon, és a szomszédok tudják,

11