Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 3. szám - Iluh István: Boglyába gyűjtött napjaim: önéletírás III. rész

ta egy darabig, aztán úgy csinált, mintha kavicsot dobtam volna elébe, hozzáfogott ugrabugrálni, mitsem törődve a nagy utat megtett húsdarabkákkal.

Ilyen gyermekkor után nem nagyon illett volna fintorognom az Imre sorsán, sőt az én gyermekkorom olyannak tűnt saját magamnak, mintha rám lett volna aggatva minden jele annak, amit átéltem. Sokszor úgy éreztem, hogy számolják, olvassák az embe- reka homlokomról a megélt nyomorúságot. Az egyik bálon rátalált Imre a nagy szerelmére. Szép, kis takaros lány volt, olyan gömbölyded. Egy hónap múlva már megtartották az esküvőt. Nemcsak engem hívtak meg a lakodalomba, hanem az egész családot. Apám jobban várta a lakodalmat, mint én. Anyám vett egy pár tyúkot, és elküldte. Ez olyan szokás valami volt. Az utolsó napon meggondoltam a lakodalomba menést, és kijelentettem, hogy nem megyek el, engem nem érdekel egy lakodalom még akkor se, ha az a barátom lakodalma. Nem érdekelnek a lakodalmak, sem a vacsora, sem a tyúk, minek küldték, én nem mondtam. De a koszorúslány, akit az ördög tudja honnan szereztek nekem, most kivel megy? Velem nem, az biztos. Apám tudta, ha valamit a fejembe veszek, abból nemigen szoktam engedni. Ő elmegy akkor is, ha én nem, mert ha mind a két tyúkot nem is bírja megenni, de az egyiket meg, és csak egy tyúk megy veszendőbe miattam.

A behívó parancsot már úgy vártam, mint gyerek a karácsonyt. Eletfordulóim között a katonaságot éreztem, ad majd valami életútfélét, változást, irányt, kiutat abból az örökös élet-tespedésből, amiben éltem.

(Folytatása a következő számban)