Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 3. szám - Buda Ferenc: Két költő versei elé - Turai Kamil: Öregség: Kórházi töredék: Menekülő: Alkalom: Vétó: versek
KÉT KÖLTŐ VERSEI ELÉ Napjaink lírájára — s ez nem épp megnyugtató — mindinkább jellemző az új költők kései indulása. Harmincon túli pályakezdők várakoznak a szerkesztőségek folyosóin, küldözgetik reménykedve — olykor reménytvesztve — műveiket az irodalmi lapokhoz, s amelyikük a tehetségen kívül türelemmel, szilárd idegrendszerrel s fizikai álló- képességgel is győzi, az előbb-utóbb beérkezik. Aki viszont testben vagy lélekben törékenyebb, annak a sorsa nem épp irigylésre méltó. Késve induló költőket szeretnénk most bemutatni mi is, megosztván olvasóinkkal az igazi tehetség láttán érzett örömünket, s egyúttal abban is bizakodva, hogy ha kissé megkéstek is — s ez a késedelem elsősorban nem rajtuk múlott —, le még nem késtek semmiről. Túrái Kamii szerepelt már néhány éve a Forrásban, Kolontár Sándor versei azonban — jóllehet kettőjük közül pár esztendővel ő az idősebb — most látnak először napvilágot. Minden tekintetben meglehetősen különböznek egymástól. Túrái magas iskolázottságé, nyelveket tudó, filozófiában is jártas ember. Kolontárnak a rendszeres tanulás lehetősége nem adatott meg, tudását, tájékozottságát önerőből, autodidakta módon szerezte meg. Túrái kezdettől fogva a lírai önkifejezés eszközeit próbálja kitágítani, bátor és konok kísérletező. Kolontár a sivár proletár-lét megvertje, aki verseivel is a puszta létben igyekszik megkapaszkodni, hátborzongató pontossággal fogalmazván meg súlyos és nyomasztó élményeit. Ami az én szememben és szívemben mégis összehozza őket: a lírai hitelesség, a kimondott szó kegyelmi állapota s az esendő ember iránti mélységes, megszenvedett szeretet. Hosszú évek óta írják verseiket, küszködve a sorssal, meg-megroppanva. Hadd kívánjak hát nekik erőt a költői sors elhordozására s elviselhető kínokat a jövőben. Hisz költők ők, mindketten magyar költők. Pályatársaim. TÚRÁI KAMIL ÖREGSÉG kiszárad az ihlet az érből kisápad a zsarát a vérből kiszikkad a harmat a szemből elillan a szesz a szerelemből elhervad a szép szó a szájból kelletlenül ejtjük muszájból kiapad a kövecses lélek egyre nyomasztóbban félek 28
