Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 3. szám - Iluh István: Boglyába gyűjtött napjaim: önéletírás III. rész

gozni? Dolgozni, igen. Amíg velem foglalatoskodott az egyik katona, a másik az egyik pesti gyereknél egy névsort talált, ahova fel voltak írva különböző emberek címei, foglalkozásai, beosztásai. De amint kivettem a beszélgetésből, senki nem volt akárki, mind magas beosztású emberek lehettek a Rákosi-rezsimben. Volt ott egyetemi tanár, újságíró, ávós tiszt, párttitkár. A csúzliról el is terelődött a figyelem erre a névsorra. Ekkor ketté választottak minket, pestiek és nem pestiek. Már az öcsémék nagyban kerestek engem, amikor újságolni akarták velem, hogy lehet menni vagont átpakolni, de nem találtak. A csúzlit ott kellett hagyni. Amikor kisült, hogy ki miért jött Záhonyba, nem tudtam egyébre hivatkozni, mint az újságra. Meg is mutattam, amin nagyon csodálkoztak, mert ők nem tudtak róla. Azzal a feltétellel engedtek el minket, akikre semmi gyanú nem esett, hogy a legközelebbi vonattal húzzuk a csíkot visszafele. A pestieket mind bent fogták, de minket kiengedtek. Akkorra már öcsémék hozzáfogtak egy vagon bányafa kirakásához. Mondom, mi a helyzet. Akármi van, már ők felit átpakolták, és nem hagyják abba. Segítettem nekik, egy óra múlva már kész is voltunk az átrakással, mentünk egyből a kifizetőhelyre, ahol nem is cécóztak, kifizették a munkadíjat, ami majdnem hétszáz forint volt. Amikor megkaptuk, nem akartunk hinni a szemünknek. Még mi magunk is sokalltuk. Rakodás közben elmeséltem, hol voltam ilyen sokáig, megegyeztünk, hogy pucolunk vissza, amilyen hamar csak lehet. A pénzt elosztottuk, igaz, nekem száz forinttal kevesebb jutott, de én is így tartottam igazságosnak.

Miklóson már nyitva voltak az üzletek, igaz, alkoholtilalom volt, de az nem vonatkozott a likőrfélire, így aztán vagy kétszáz forintért likőrt vettünk. Mi már olyan fáradtak voltunk, hogy még az ital se esett jól, de ha találkoztunk ismerőssel, a literes üveget meghúzattuk vele. így volt ez, amikor a mi postásunkkal találkoztunk is, jó két decit beletuszmáltunk, ha kellett neki, ha nem. Valaki elvitte haza a hírt, hogy jönnek Pistáék. Apám kerékpárra pattant, és jött elébünk. Mint a meszes a három likőrös üveget zsebbe tette egyből, meg iszogatott. Akivel találkozott, annak, ha akart, ha nem, inni kellett, és mire hazaértünk, csak egy üveg maradt felbontatlanul, a többit apám mind elosztogatta és megitta. Több mint két napig voltunk oda. Mi dolgozni akartunk, de bizony ilyen helyzetben még az is gyanúsnak tűnt, aki dolgozni akart, amíg mások a sztrájk mellett döntöttek. Öcsém amikor megtudta, hogy a tejgumiból készült csúzliját elkobozták, majdnem kicsikargatta a szemem, hogy hazudok, mert biztos kidobtam a vonat ablakán, csak azért, mert ő pontosabban tudott célba találni vele, mint én. Azóta se mentegetőztem nála ez ügyben, de lehet, még máig se hinné el az igazságot. Ugyanolyan üres zsebbel tértünk haza, mint ahogy elmentünk, igaz, erről az útról a családon kívül senki se szerzett tudomást, és se előtte, se utána nem említette többé senki.

Az egyik nap apám kerékpárra pattant, se szó se beszéd, csak eltűnt. Gondoltuk, elment valahova egy kis házi italt inni, de nem, hanem kiment a Vargahalom fele, ahol az orosz tankok táboroztak. Még akkor Miklóst nem érték el, elébük kerekezett. Valamicskét tudott oroszul a több éves fogságból, és elmesélte, mi történik most. Úgy délután, amikor egy pár szovjet tank megjelent Miklóson, rengetegen kimentek a környékbeliek bámészkodni. Hát mit látnak szemeink, az egyik tankon az öreg leselkedik kifele a toronyból, a kerékpár meg fel volt erősítve a tankra. Amikor a kupi elé ért a tank, lekanyarodott az országút mellé. Úgy menekültek az emberek, mint a csirkék, amikor a malac közébük szalad. A tank megállt, az öreg nagy ölelkezéssel búcsúzott, és leszállt a tankról. Olyan nagy gyűrű vette körül, és nem győzött a kérdésekre válaszolni. Az öreg csak mosolygott és annyit mondott, jó fele mennek, jó helyre mennek, nem buták ezek, mint ahogy sokan hiszik, nem a Szuezi-csatornát keresik; nem olyan buták ezek, mint ahogy beszélik. Apám csak mosolygott, amikor

22