Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 3. szám - Iluh István: Boglyába gyűjtött napjaim: önéletírás III. rész

sodtunk el, izgatott bennünket, hogy mikor jön a vonat, amelyik megy egészen Záhonyig. Kiszámoltuk, hárman egy nap alatt hány vagont tudunk átpakolni magyar vagonokba, és ez ennyi meg ennyi forint lesz, gazdag embereknek éreztük magunkat, pedig még nem is dolgoztunk, csak megvolt bennünk a nagy akarat. Összeverődtünk kártyázni egy asztalhoz. Volt olyan, akinek annyi pénze volt, hogy a kötegek kinyomták a zsebeit, de hogy honnan vehette azt a rengeteg pénzt, csak morfondíroztunk rajta. Nekünk csak kevés pénzünk volt, de a szerencse hozzánk pártolt, és hajnal felé már több száz forintot nyertünk. De hiába volt pénz, se italt, se ennivalót nem lehetett kapni. Reggelre már majd megdöglöttünk éhen, főleg az öcsém. Semmi nem tartott nyitva, így az utasok között kérdeztük, kinek van eladó kajája. Akármilyen drágán adták, megvettük. így a hármónk reggelije elemésztette az éjszakai nyereséget. Egy szelet szalonna nyolcvan-kilencven forintba került. Nem számított, hiszen a kaja még mindig többet mondott nekünk, mint a zsebben levő pénzünk. A pénzt nem lehet megenni, mondta az öcsém nagy korgó hassal. Amikor hajnalban mutattam neki, mennyi a nyereség, igaza volt, mert egy szelet zsíros kenyérért még száz forintot is adtunk volna, ha lett volna olyan, aki eladja. Úgy másnap tíz óra körül jött egy vonat, amelyik egész Záhonyig megy, mondták. Ez nekünk jó. Szintén párnás kupéba telepedtünk. Már akkor tudtunk venni egyik üzletben egy literes unikumot, amit gondoltunk, elég lesz, ha nem eszünk is Záhonyig. Amikor a kalauz kérte a jegyeket, mi.az unikumos üveget nyújtottuk. Nem tiltakozott, meghúzta, jól meghúzta, még össze is néztünk rá, de azt mondta, ha háborgatnak minket, szóljunk neki, majd ő elintézi a dolgot. Öcsém úgy aludt, mint a tej egészen Záhonyig. Amikor odaérkeztünk, egy meglepően pici állomáson kiszálltunk. Ki is volt írva, hogy Záhony. Nemcsak magyarul, hanem oroszul is. Azt nem mondom, rengeteg vasúti vágány volt, amit tán meguntunk volna megszámolni is. Kerestük mi rögtön a munkalehetőséget, de senki nem tudott semmit a felhívásról. Hiába mutogattuk az állomásfőnöknek, csak türelmünket kérte, és megígérte, ha jönnek vagonok átpakolásra, be fog üzenni valakivel a váróba. Addig maradjunk nyugodtan ott a vonaton. Rengetegen jöttek Záhonyig olyanok is, akik Pestről indultak, fiatalok, idősebbek, de mi hárman együtt tartottunk, mint a családtagok. Egyszer megjelentek az ajtóban a katonák, és akire rámutattak, annak követni kellett őket. Beleestem én is a szűrésbe. Nyugodtan mentem, hiszen a zsebemben volt az újság, aminek alapján mi elindultunk Záhonyba. Akkor döbbentem rá, amikor egy terembe bevittek bennünket, hogy milyen sokan vagyunk, akik most érkeztek ezen a vonaton. Magyar katonatisztek ültek az asztal mögött, és semmi egyebet nem kértek tőlünk, csak azt, hogy ami a zsebünkben van, azt egyesivel pakoljuk az asztalra. Olyan ötödik-hatodik lehettem, amikor a pestiek közül az előttem levő a belső kabátja zsebéből egy töltött pisztolyt tett az asztalra. Mindenki megrémült, mikor meglátta, még a katonák is. Akinél fegyver van, azonnal tegye az asztalra! — szólt meglepődve a katona. Senki nem mozdult. A katona telefonált valahova, és azonnal megjelent vagy húsz fegyveres. Pár perc múlva ismét telefonált valahova, és két orosz tiszt belépett a terembe. A katona mondott valamit oroszul és a két orosz felénk fordult, valamit kérdezett a magyar katonától, és a magyar katona ránk förmedt, hogy aki még nem pakolt ki a zsebéből, egy lépést lépjen előre. Voltunk még vagy hatan, akik előbbre léptünk. Emlékszem, akik előttem voltak, az utolsó dohánymorzsát is az asztalra rakták. Amikor rám esett a sor, hatalmas csörgéssel pakoltam ki a zsebemből a Fegyvernek alatt elvett csúzlit, amit az öcsém magával hozott, hogy a vonat ablakából a varjúkat és a galambokat legyen mivel parittyázni Záhonyig. Nevetséges jelenet lehetett, mert először a kavicsokat pakoltam mi, aztán a parity- tyát. Mi ez? — kérdezik tőlem. Csúzli, mondom. És mit akarok én ezzel a csúzlival? Semmit, az öcsémé, elvettem tőle, mert csúzlizta a varjúkat az ablakból. Honnan jött? — kérdezik tőlem. Én Törökszentmiklósról. És miért jött pont ide Záhonyba? Dol21