Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 3. szám - Iluh István: Boglyába gyűjtött napjaim: önéletírás III. rész

Nem, nem, sztari este lesz, mutatták, hogy mi már akkor aludni fogunk. Ez a kis epizód jutott eszembe, amikor valaki kitalálta, hogy irány a sistak. Gondoltam, van azoknak elég bajuk, napi ötven-hatvan kilométer után nem még ha meglepi őket éjnek idején egy nagy csomó ember, és követelik tőlük a fegyvert. Elsősorban úgyse adnák oda, én se adnám oda. Nagy tervharcot dolgoztak ki, hogyan foglalják el a vonalőrző állomást. Nem mindenkinek volt ínyire az ötlet, többek között nekem se, dehát ez csak az én magánvéleményem, amit ki se nyilvánítottam. De gondoltam, ha minél kevesebb lesz a jelentkező, annál hamarabb meg lehet odamenet győzni őket arról, hogy ez egy nagy hülyeség. Nyolc-tíz fiatalember azért belement az akcióba. Mindenre elszántan indultak el a fiúk, olyan kilométernyi távolságra lehetett az őrzőállomás. Csúzlitok van? — kérdeztem az úton a gyerekektől. Nagyot néztek a kérdésen. Nincs, majd mindenki egyszerre mondta. Még az se? És bicskája, kinek van? — ismét kérdezem. Senkinek, hangzik a válasz. Hát mitek van? — kérdezem. Az öklünk, meg szedünk köveket. És mit akartok a kővel? Hát majd az őrt leütjük vele. És az addig mit csinál? — kérdezem. Mit csinálna, hát nem mer majd lőni, ha meglát minket. Ki emlékszik vissza a háborúra? Én, én, mondogatták a gyerekek. És láttatok utcai harcot? Nem. De én igen, és onnan tudom, hogy egyetlen orosz katona felvette a harcot három némettel is, meg is sebesült, nem is egy helyen, és mégis egy németet lelőtt, kettőt meg egyedül elfogott. Mi van, ha pont ez az orosz van őrségben? Vagy azóta gyávább lett? A nagy lendületből kiestek a gyerekek, és rákérdeztek: mit csináljunk. Legalább odáig menjünk el, volt akinek ez volt a javaslata, és nézzük meg, égnek-e a lámpák. Igaz, menjünk el odáig, és mire visszaérünk, Szolnokról úgyis hozzák a fegyvert, és majd azzal visszajövünk. Lőtávolságig se értünkéi, úgy vizslattuk, ég-e valamelyik lámpa. Meggyőződtek a gyerekek, hogy sötét van, és ez annak a jele, hogy fent vannak, és lesben állnak vagy az ablakokban. Amikor visszaértünk, a Szolnokról jövő gépkocsi körül nyüzsgött mindenki. Senkinek nem kellett beszámolni, hogy az oroszoktól való fegyverkezés milyen eredménnyel járt. A gyerekek Szolnokról is üres kézzel jöttek haza. Akiket izgatott, hogy semmi nem lesz, kieszelték, hogy le kell dönteni a szobrot, amire fel volt róva azoknak a neve, akik elestek Miklós felszabadításáért. Egy hatalmas beton tömb volt az egész emlékmű. A fene tudja, honnan kerültek elő a pajszerok, a nagy kalapácsok, és az emberek nekiestek. De még egy óra múlva se látszott meg a szobron semmi pusztítás jele. Felmentek a tetejibe, de csak szikrádzott a beton, mint a tűzkő, amikor a nagy kalapács koppant. Nekiestek annak százan is, hogy majd feldöntik, de az emlékmű rendíthetetlen maradt. Már-már úgy tűnt, lemondanak az emlékművel való küzdelemről. Az egyik gépkocsivezetőnek eszébe jutott, hogy el kell húzatni teherautóval. Mentek is a telephelyre. Az előző kölcsönzés után már otthonosan érezték magukat, az éjjeliőr csak annyit mondott: már megint mi a fenét akarnak. Á, jó hogy itt van tata, keressen nekünk jó erős drótköteleket! Találtak is olyan erős drótkötelet, hogy elbírta volna a templom tornyát is. Pár perc múlva már ott berregett a teherautó az emlékmű körül. Körültekerték az emlékműn a kötelet, rákötözték a kocsi vontatójára, és gázt neki, kiabálták az emberek, de a kerék úgy pörgött a macskakövön, mint a légcsavar. Már annyira füstölt, hogy majd lángra lobbant. Kevés egy gépkocsi! Még hozni kell vagy hármat! Nincs sofőr, csak egy, aki irányította a műveletet. Kiszalad az országúira, és leállított gépkocsikból kiparancsolta a sofőröket, és meg volt oldva a sofőrhiány. Az emlékmű nehezen adta meg magát, de végül mély dübörgéssel arcára borult, és aki mindig a költőn keresztül az Istenhez fohászkodott, hogy áldja meg a magyart, fellépett az eldöntött emlékműre,és hozzáfogtak énekelni az Isten áldd mega magyart. A nagy sürgés-forgástól úgy csörgött arcáról a veríték, mint egy öntőmunkásnak.

A rádióban, amikor kevés időre megszűnt a fegyverropogás, elhangzott a felhívás, segítsétek Pestet élelemmel. Anyám azt gondolta, hogy a nővéremék már régen éhen

17