Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 3. szám - Iluh István: Boglyába gyűjtött napjaim: önéletírás III. rész

haltak, megölték a családot, mert Karcsi rendőr volt az erzsébeti kapitányságon, igaz, hogy csak egy közrendőr és mint fogdaparancsnok szolgált. A vonatok díjmentesen közlekedtek. Anyám kért kölcsön egy zsákot a szomszédból és lisztet, egy kevés cukrot, sót, krumplit, vagy kétkiló szalonnát, olyan húsz-huszonöt kilónyi ezt-azt belepakolt a zsákba, és megkérte apámat, vigye fel Pestre a gyerekeknek. Úgyis minden nap sztrájkoltok, mondta neki, ráérsz, reggel mész, este meg jössz. De bizony apám nem ment bele a dologba. Örömmel elvállaltam a Pestre menést. Apám kerékpárral kitolta az állomásig a zsákban lévő élelmet, amikor jött a vonat feladta a hátamra, és jó utat kívánt. A vonat még reggel elindult, de este tíz óra körül ért be a Nyugatiba. Nem közlekedtek a közjárművel, se a villamosok. Többen vállalkoztak rá, hogy elindulnak. Örömömre olyanok is akadtak, akik Erzsébetre mentek. Nekivágtunk gyalog a hosszú útnak, végig a Soroksári úton. A csomag nekem már a több kilométeres út után nehezebb-nehezebb lett. Itt-ott az éjszakában meg-megvillantak a fegyverek tor- kolattüzei, párszor fegyveresek állták utunkat, hova megyünk, mit viszünk. Élelmet, mondtuk mindannyian. Hova, kinek? Erzsébetre, testvéreknek, rokonoknak. Az én zsákom is megtapogatták néhányszor, amire beértünk Erzsébetre. Erzsébeten aztán elváltak az útjaink, ki erre ki arra. A sógorék egy zárt épületben laktak, amin olyan erős és behatolhatatlan kapu volt, hogy amit kézzel bírtam zörögni, azt még én is alig hallottam, nem még hogy behallatszott volna valahova. Sose jártam még náluk, de pont az a cím volt, amit a levelekre írtak, így hát azt tudtam, hogy jó helyen járok, de azt nem, hogy itthon vannak-e. A zsákot letettem a hátamról, és azon studíroztam, mi tévő legyek. Az alsó szinteken üzlethelyiségek voltak. Oda hiába zörgettem volna. Az üzlet fölött lakóházak lehetnek, gondoltam, de se felmászni az ablakig, se bekopogni lehetetlen volt. Kaviccsal akartam megdobálni valamelyik ablakot, de elfelejtettem, hogy ez nem vidék, az utca olyan csupasz, nem csak egy kavicsot, még fát se láttam, amiről letörhettem volna egy hosszú gallyat, hogy azzal verjem meg az ablakot. Eszembe jutott a krumpli, de mind akkorák voltak, hogy az bezúzta volna az ablakot. Elvagdostam hát három-négyfele egy-egy krumplit, és hozzáfogtam dobálni az ablakot. Hallottam, mekkorákat koppant, de azt már nem tudtam, laknak-e abban a szobában. Egyszer egy néni megnyitotta kicsit az ablakszárnyát, és kiszólt, hogy mit akarok, kit keresek. Mondom kit. Lakik itt egy rendőr, de ő nem tudja, hogy hívják. Mondom, milyen a kinézete. Olyasmi, mondja a néni. Akkor ő az, várjon, mondja, majd szólok a házmesternek, megkérdezem, és ha az, akkor biztos beenged a házmester. Már Karcsival együtt jött kaput nyitni. Karcsi nagyon meglepődött, amikor meglátott, és felelőtlenségnek nevezte, amiért apámék el mertek engedni. Örültem, végre leülhetek egy kicsit. Amikor kipakoltak a zsákból, egy nagyot nevettek, és elmondták, soha ennyi ennivalójuk nem volt, mint most, friss disznóhús, kolbász, szalámi, konzervek, lekvár, méz, sajt, mondja Karcsi. Ami van, az legalább egy hónapig elég, én még egy kis liszttel, krumplival beállítottam, és azt gondoltam, micsoda örömet szerzek majd vele. De azért nem bántam meg ezt a nagy fáradtságot, utat. Karcsi egy ötliteres demizsonból töltött egy vizespohár pálinkát, amit egy szuszra majdnem kiittam, a nővérem hozzáfogott pecsenyét sütni. Mire hatott a pálinka, már sercegett a jószagú disznóhús a lábasban. Mi újság otthon? — kérdezte Karcsi. Olyan nagy dolgokról nem tudtam beszélni, de amikor a szobordöntést elmeséltem, még a hasát is fogta, annyira nevetett.

Karcsi nem vedlett ki az egyenruhájából, mindennap bejárt a kapitányságra. Kérdeztem: minek jársz be, hiszem említetted, szétszéledtek a rendőrök, mint pásztor nélkül a birkák. Amikor a legnagyobb balhé kialakult, még felkészülve az egész rendőrség tüzelőállásokat foglalt, ki itt, ki ott az ablakok mögött, de amikor nagyon szorult a helyzet, minden tiszt lelépett, csak a politikai főhadnagy maradt velünk, aki egyben párttitkára is volt a kapitányságnak. Ő tőle tudtuk meg, hogy a sörkerten át lógtak

18