Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 3. szám - Iluh István: Boglyába gyűjtött napjaim: önéletírás III. rész

kívül semmi más nem hangzott el, berekedésig a fegyver után kiabáltak, de erre is rájött valaki, amikor sehonnan és semmerről eszeágában se volt senkinek, aki hallotta, hozni a golyószórókat. A fegyverek pedig nem voltak annyira értelmesek, ha hallották is, hogy lábra keljenek valahonnan. És ennektudatában egy ráeszmélt ember felkiáltott: gyerünka rendőrségre, gyerünka rendőrségre! A politikai könyveken már megtörtént a bosszúállás, továbbra senkit se érdekelt, meddig ég a tűz. A rendőrség előtt valaki csendet kért, mindenki elhallgatott, mert tudták, hogy valaki megint egy okos dologgal fog kirukkolni. így is lett, a fegyvert szerezzünk át lett fogalmazva Fegyvert akarunk-ra. A kapitányság ajtajában megjelent egy rendőrtiszt egyenruhában, csillagostul-rangos- tul, és közölte, hogy egyetlen fegyver sincs a rendőrségen, mert azoknak lett elszállítva, akiknek nagyobb szükségük van rá, mint nekünk. Nagy csalódottság. Hát ha már nincs fegyver, valaminek mégis történni kell, és erről mindig akadt, aki gondoskodjon. Egy hatalmas termetű ember odament a rendőrhöz, levette a sapkáját, és letépte róla a csillagot, a váll-lapon lévő csillagokat, és eldobta mondván, hogy a becsületes magyar ember csillag nélkül jár. Nagy éljenzésbe torkollott a jelenet, a rendőr integetett az elvonuló tömeg után. A találékony emberekből nem volt hiány. Egy macskahangú ember kiállt a sorból, és önként jelentkezőket kért, akik hajlandók vele menni Szolnokra valamelyik laktanyába fegyverekért. Húsz embernél nem kell több, mert annyian elférnek egy teherautón, és ennyi ember már akár kétszáz fegyvert is hozhat. Igenám, de valaki rákérdezett, hol a gépkocsi. A közelben volt valami gépkocsitelephely, irány oda! Szegény éjjeliőrre majd a kórság jött rá, amikor a gépkocsit követelték. Nem merte nem odaadni, tessék, ott vannak, válasszanak egyet. Ki is lett választva egy ponyvás teherautó, de amint kisült, senki se tudott vezetni. A küldöttek közül két ember visz- szainalt a tömeghez, akik azóta csak a Talpra magyart gyakorolták, akik éppen ott tartottak, hogy Hol sírjaink domborulnak. A küldöttek, mivel sürgette őket a feladat végrehajtása, nem várták meg, hogy a verset végigmondják, az egyik ember hangosan elkiáltotta magát, hogy emberek hagyják abba, most ennél van fontosabb is, emberek, szereztünk gépkocsit, az már van, de nincs sofőr, aki gépkocsit tud vezetni, jelentkezzen, az se baj, ha csak zetoros, mert motor motor, ha lassabban is vezet, de célba érünk. Két gépkocsivezető is vállalkozott. Nagy éljenzést kapott a két hős, jöjjenek mind a ketten, majd az egyikőjük oda, a másikójuk visszafele vezet. Volt ismerősöm, aki hívott, de én nemet mondtam. Amikor kikanyarodott a gépkocsi a főútra, a tömeg utat nyitott a fegyverszerzőnek, majd elrobogott a gépkocsi Szolnok irányába. Hozzuk a fegyvereket, kiabálták a ponyva alól a vállalkozók. Égy cseppet se tudtam őket irigyelni. Emberek, tudom már, honnan kell fegyvereket szerezni, az oroszoktól! Hol vannak itt oroszok? — kérdezte valaki. Hol, hát a vonalőrség! Nekem a vonalőrségről rögtön eszembe jutott, hogy amikor kóvályogtunk a határban, az elhagyott tanyákon a diny- nyéseket keresve, számtalanszor találkoztunk a vonalőrökkel. Igaz, a telefonvonalat mindig, ha csak lehetett, elkerültük, mert tudtuk, azon végig állandóan orosz kiskato- nák járkálnak, télen-nyáron egyaránt. De ha véletlenül összetalálkoztunk a szolgálatban lévő katonákkal, akkor biztosak lehettünk abban, hogy lesz cigaretta mindenkinek. Ha a búzatáblában találkoztunk, akkor mindig mondta az orosz, hogy ha rá akarunk gyújtani, menjünk a kukoricásig, mert itt nem szabad, mert leég a kleba, és akkor mit eszünk nyáron. Úgy izzadtak szegények, mint kutya a napon, a géppisztoly hevedere a vállukon a forróságtól még az is izzadságcseppes volt a hátukon, egyetlen gomb se volt kigombolva rajtuk. Mi meg is kérdeztük, mért nem gombolják ki, hiszen erre nincs kapitány. Nye, nye, mondogatták nevetve, közben elosztogatták az összes csupa- tok cigarettát nekünk. Beszélgettünk, nevetgéltünk, öt-hat perc múlva már felálltak, és mentek tovább. Mutogatták, hogy ugyanolyan katonákkal, mint ők, majd valahol találkoznak, és majd jönnek vissza. Várjunk, mondták. Kérdeztük: egy óra, két óra?

16