Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 3. szám - Iluh István: Boglyába gyűjtött napjaim: önéletírás III. rész
ILUH ISTVÁN BOGLYÁBA GYŰJTÖTT NAPJAIM III. rész Apám amikor kikerült a kórházból, bement a rendőrségre, és kérte, hogy szüntessék be az egész vizsgálatot, mert neki hét családja van, és nem akar ujjat húzni a törvénnyel, különösen a rendőrséggel nem, volt ami volt. És rendőrség húsz év múlva is lesz, és gondolom, hogy nem csak húsz évig fog élni a családom, hanem tovább. Nem kellett kétszer mondani, egy csapásra befejeződött a rendőrök ellen az eljárás. Igaz, nekünk még ötvenhatban se volt rádiónk, de amikor bemondta, hogy kitört a pánik, az a zú'r Pesten, apám magyarázta volna, hogy mi az, de nem tudtam felfogni sehogy se, Széna tér, meg Nagy Imre, meg benzines palack, meg Rákosi mentőautóval menekült a repülőtérre, meg a Piroska belügyminiszer beszéde, hogy néhány banda, csőcselék banda megtámadta a rádiót, meg hogy jönnek az amerikaiak, meg később, hogy jönnek az amerikaiak segíteni, de mit, és a Mindszenty beszéde, a Nagy Imre konszolidációja a rádióban, és később a Szepesi György nyugalomra intő beszéde és az uránium, amiért Amerika annyit ad, hogy még a dűlőutakat is kikövezhetjük márvánnyal, a sztrájkhullám ami leszivárgott a kisebb falvakba is, jött a bizonytalanság, ahogy apám fogalmazta. Minket is elért hamarosan, a bekapcsolt rádióban egyebet se lehetett hallani, csak a robbanásokat meg a lövöldözéseket estétől reggelig, reggeltől estig, néhány bemondó beszédet tartott, és elmondta, hogy eddig csak hazudni kellett nekik, mert sose azt mondták, amit szerettek volna, hanem hazudtak, és ennek már vége. Miklóson is következett a tüntetés, a felvonulás féléjszakákon keresztül, kóvályogtak az emberek, nem tudtak mit kezdeni magukkal. Az adóhivatal akkori vezetőjének valaki kimondta a nevét, és kiabálta: gyerünk Majnárhoz, gyerünk Majnárhoz! Mindenki kórusba ezt kiabálta, amíg oda nem értek, ahol a Majnár lakott. Szinte nevetséges volt, mert amikor már odaértek, akkor is kórusban: gyerünk Majnárhoz, gyerünk Majnárhoz! Gondolom, egy-két ember tudta, hogy már ott vannak. Az egyik elkiáltotta magát: Majnár, gyere ki! Rengeteg ember ácsorgott ott. Legalább egy óra hosszáig, de már zúgott a fülem attól az egyforma ritmustól, ami csak annyi volt, hogy Majnár gyere ki, Majnár gyere ki. De bizony senki nem jött ki. Végre valaki felismerte, hogy nincs idehaza, és hangosan tudtára adta mindenkinek; Majnár elmenekült. Nekem a gyerekmondóka járt a fejemben, amit a réten játszva hajtogattunk, amikor egy házába bújt csigabigát találtunk. Csigabiga gyere ki, ég a házad ide ki, kapsz tejet vajat, holnapra is marad — és bizony akármennyire is gyermek tenyerünk volt, a csiga nem merte kidugni még szarvait se, mert ő se bolond ám. De a tömeg azért annyira nem volt eszeveszett, hogy összetörte volna a csigaházat. Valakinek ismét eszébe jutott egy ötlet, nem akarta, hogy a csalódott tömeg szétszéledjen, mert mindegy mit, de valamit tenni kell. Vissza a tanácsházához. Könyvégetés, volt, akiknek olyannyira tetszett az ötlet, hogy mire mindenki visszaért, ők már nagy szorgalommal hordták a külöböző könyveket a kőút közepére. Egy teherkocsit megállítottak, megcsapolták és egy fél vödör gázolajat rá- löttyintettek a könyvekre. A tűznek van valami olyan hatása, hogy mindenki belebam- bulva nézte a magasra csapkodó lángot. Elfelejtették az előbbi potyautat, és fürdette mindenki az arcát a könyvek piros fényében. Egy kis alacsony ember, aki nagy szorgalommal dobta a tú'zből kicsúszó könyvet vissza a lángok közé, hozzáfogta énekelni az „Isten áldd meg a magyart”, amikor befejeződött az éneklés, és már kezdett hamvadni a könyvmáglya, a tűzőrző ember elkiáltotta magát: fegyvert szerezzünk! Aztán ezen15
