Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 2. szám - LÖNNROT ÉS A KALEVALA - Iluh István: Boglyába gyűjtött napjaim: önéletírás II. rész

kiszűrődött a nótázás. Úgy látszott, mindenki tudott mindent, ami tegnap történt, csak én nem. A lány meg az apja várt minket. A lány a nyakamba ugrott, és összecsókolgatta az arcom, és éreztem, a csókok csípték az arcom bőrét, mert már abba a csókba belevegyült a kisüsti íze-szaga-ereje. A lány megfogta a kezem és az ujjaim összezárta az ő ujjaival. Szabadulni akartam ettől a nagy szerelmi jelenettől, de olyan erősen szorította össze ujjait az én ujjaimmal, hogy sikertelennek tartottam a tiltakozást. Kinyitották előttünk az ajtót, és nagy kurjongató örömmel nyugtázta a nagy család a bevonulást. A fő hely üresen várakozott ránk, a boldogokra. Leültünk, és az egy-egy decis rumospohár várakozott a kiivásra. Nem kell rum, nem szeretem, utálom, tegnap csak azért ittam meg, mert még nem tudtam, hogy nem szeretem! Hordóbontás, mert a boldog vőlegény rövidre hosszút akar inni! Pár perc múlva nyüzsögtek a tele sörös poharak. Szegény tyúkok, ha tudták volna, mi vár rájuk, inkább elmenekültek volna világgá. Nekem szedtek először levest, de nem valami jó étvággyal kanalaztam. Nem vagyok Jeveses, mondom. Jöhet a pörkölt, mondták. A vőlegény azzal tudja megalapozni a sör helyét: egy szem nokedli egy kanállal volt. Úgy forgattam a számban, mint az epét, minden nyeléskor kidülledt a szemem, mert nem lefele akart menni, hanem kifele. Semmiért se haragudtam jobban, mintha evés közben bámultak. Mindenki azt leste, milyen képet vágok, ízlik nem ízlik, mennyit eszek. Éreztem, rámfigyel az egész család. Apu csak hajtogatta, hogy ez igen, ez finom, régen ettem ilyen jó tyúkpörköltet, a a levesről meg nem is beszélek. Pedig hol állt ez ahhoz, amilyen jó ízű pörköltet főzött anyu, de bezzeg azt soha meg nem dicsérte, pedig nem győzött apám eleget enni este, amikor hazajött a csavargásból, a lumpolásból; úgy hidegen ette, hiába kérte anyu, hogy begyújt, várjon egy kicsit, nem számított, a fagyos nokedlit beteperte. Egy egész tállal, hiába volt megfagyva a szaft, még az orrával is ette, de soha nem mondta volna, hát ez finom volt, Julis, csak azt kérdezte, van-e még, pedig már az utolsó falatokat leejtett fejjel, félig alva csámcsogta. A lányt felcicomázták. Majdnem röhöghetnékem volt, hosszú klipszet raktak a füleibe, a nyaka tele volt aggatva bizsugyöngyökkel és a báli ruhájában olyannak tűnt, mint egy pojáca. Az anyja mindig nyöszgette, ha nem eléggé gondoskodott minden pillanatban rólam. Sose ürült ki a sörös poharam, mert ha egy kortyot leittam belőle, már négyen is utána töltöttek. Délutánra már a cigányok is meg voltak rendelve. Apám már nászasszonynak szólította a lány anyját, ami olyan nevetségesen hangzott, hogy nem tudtam megállni röhögés nélkül. De én csak húztam, halasztottam a lánykérést. Úgy voltam vele, ha tegnap tényleg megtörtént, akkor ma már felesleges. Elsőnek az én nótámat akarták elhúzatni a cigányokkal, de én sokáig gondolkoztam, hogy melyik is az, vagy van-e egyáltalán nekem külön nótám. Eszembe jutott aztán az a nóta, amit egyszer apám énekelt, amikor szabadságra hazajött és Eszter né- néméknél laktunk, hogy „Nem tudom az életemet, hol rontottam én el, Gyógyítga- tom a lelkemet, a cigányzenével. Amikorra kimondtam volna, már mindenki énekelte, csak én nem. Amikor már mindenkinek megjött a bátorsága, hogy miért is vagyunk mi ott, akkor valaki felkiáltott: halljuk a legény mit akar mondani a lánynak! Éreztem, belesápadok. Bizony isten még ezen nem gondolkoztam, ilyenkor mit szoktak mondani, mit kell mondani, még csak apámmal se beszéltem meg. Ő csak lesett rám, és várta, hogy mit fogok mondani. Nem jutott eszembe semmi, csak azt mondtam, nagyon finom volt az ebéd, és köszönöm. Mindenki röhögött, mert nem ezt várták, az ismerősök, a rokonok éljenezték a háziasszonyt, pedig már azt se tudták, mi volt az ebéd. Apám mutogatott, hogy még mi következik. Ezután nagy csend pár pillanatig, aztán valaki felkiáltott: igyunk a háziasszonyra! És ittunk a kisujjunkig. Na majd én folytatom, tolta ki maga alól apám a széket, és ünnepélyesen felállt, de az egyensúlyát már a székben való kapaszkodással pótolta. Kedves mindenki! Én és a kisfiam azért jöttünk kedves magukhoz, hogy a kisfiam legboldogabb óhaját tolmácsoljam. Hiszen látják, hogy a bol79