Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 2. szám - LÖNNROT ÉS A KALEVALA - Iluh István: Boglyába gyűjtött napjaim: önéletírás II. rész

tára, hogy neki nem kell, ha még erre is próbálkozott a legény, akkor azt mondta: menj már innen te csúnya jószág, úgy se kellesz, hát én mondjam meg, olyan csúnya fekete vagy, mint a subick, te oláhcigány, hát azt hiszed, kamellak, és ebből már mindenki tudta, hogy itt már nem lesz szöktetés. Volt olyan cigánylány,aki behúzott a többi közé, hogy én is járjam. Jártam, oda se figyeltem, hogy milyen sután, de jártam. A többiek hamar észrevették a cigánylány vonzalmát hozzám, na aztán ment a macerálás, magyar csávó kéne, te fekete ringyó, mán neked nem is kell a csóró cigánycsávó, kellesz is te a sudár magyar gyereknek. De nem vette komolyan senki, inkább játéknak volt szánva az egész, mint komolynak, hiszen a cigánylány se lehetett több esztendős, mint én, tizenkét-tizenhárom éves. Szerettek a cigányok, úgy mint a testvérüket. Sokat játszottam velük, és rengeteg cigány nótát tanultam meg tőlük. Egyszer aztán anyám mondta, hogy ne járjak közéjük, mert megrontanak, és soha többé nem tudok tőlük szabadulni, mert a cigánylányok megverik a legényt, és követni kell őt, aki kiveti a hálót, amíg él, mert ő tud nekem olyat mondani, akit úgy megrontott egy szép cigánylány, hogy soha nem hagyta el. így aztán egy alkalommal, amikor én is részt vettem az esti cigánytalálkozón, meg akart csókolni a lány, odabújt mellém, és szinte melegíteni akart, a hosszú fekete haját átdobta a vállamon, és mint egy erős hurok, olyan volt, és addig húzta, ami talán neki jobban fájt, mint nekem, amíg el bírtam fordítani a számat a csókja elől, amikor érezte, hogy nem tiltakozom, elengedte a haját, a fejét hátra rántotta, és azt mondta: tudom, hogy ezentúl épp úgy akarsz majd, és épp úgy kívánod majd, mint én eddig, hogy megcsókolhass. Sokáig emlékezetemben maradt a cigánylány gyönyörű fekete szeme, ami úgy tudott csillogni, mint a legfényesebb csillag. Volt olyan idősebb cigánygyerek, aki mondta, hogy a cigánylányé édesebb, mint a magyaré, mert akinek cigánylány ad, szívvel adja, és azért édesebb, mert nincs a földön még egy nő, aki olyan szívből ad, mint a cigánylány, mert az olyan, aki a szájából is kiköpi, ami neki nem kell. Utána nem mentem se énekelni se táncolni, mert tényleg féltem, nem a rontástól, nem a szerelemtől, nem a szép cigányiánytól, aki még bálkirálynőnek is elment volna, hanem attól az életformától, amit ők éltek. Nem szűnt meg a barátság, de nem is maradt meg. Sose hánytam magamnak a szemére, hogy megcsókolt egy csitri cigánylány, engem a még csitri kamaszt; sose éreztem, hogy a szám emiatt keserűbb lenne, a kapott csók sohase válik keserűvé, bárkitől kapjuk, és bárki adja.

Barátot sohasem választottam magamnak. Nagyapámnak volt egy igen bölcs mondása, hogy akit mi választunk barátnak, az nem mindig igazi barát, de aki minket választ barátjául, az igazi barát marad. Igaz, a Zsiga, aki a Bözsi néni legkisebb fia, az volt. Háború után sokkal könnyebbé vált az életük, mint a mienk. A két legény, aki túlélte a háborút, valahol mindig dolgozott. Zsiga tudott járni tánciskolába. A szombati bálokon mindig részt vett, és olyanokkal barátkozott, akik szintén a legnagyobb boldogságnak tartották, ha egyolyan lányt felkérhettek táncolni,aki különben ejtett a fejükre. Egy mesterséges mosoly tánc közben, amit kaptak egy-egy ilyen lánytól, soha el nem múló boldogságot jelentett nekik. Igaz, egy-két alkalommal elmentem én is velük, de amikor megkezdődött a tánc, és mindenki felkért valakit, a kiszemelt lányt, akkor én egy darabig üldögéltem, és nem jutott egyéb, minthogy kimenjek a borkimérőbe és megigyak egy pár fröccsöt, ami sose esett jól, de behunytam a szemem, és mars lefele. Szinte rossz érzés fogott el, amikor szünetben ez a legény is, az a legény is kézenfogva sétált a terem folyosóján a táncosával. Nem volt nagyobb nevetség annál, ha valaki felkért egy lányt, és nem tudott táncolni. Azt aztán mindenki nevette, és megjegyzéseket tettek rá. Ezt nem akartam, így amikor vége lett a szünetnek, mindenki táncolni ment, én meg vissza a söntésbe. A boldog apák, akik elkísérték a lányukat, vagy elmentek a fiuk után, mind a söntés előtt iszogatva az ő szép lányáról vagy a legényfiáról beszélt. Sokszor kérdezték, te mér nem táncolsz, tán nem szereted a lányokat,

71