Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 2. szám - LÖNNROT ÉS A KALEVALA - Iluh István: Boglyába gyűjtött napjaim: önéletírás II. rész
nyeremmel. Amikor szétnyitottam a tenyerem és maglátták, mit nav ezekén tavasznak, egy mindennapi piros bogarat, nagy egyetértéssel letepertek a fiúk a földre, és addig paskolták a fenekem, amíg meg nem ígértem becsszóval nekik, hogy soha nem fordul elő ilyen beugratás. Hiába magyaráztam én, igazából ez a piros bogár hozza el a tavaszt, mert addig hiába van meleg napsütés, amíg ezek a bogarak meg nem jelennek, csak hamis a tavasz, nem igazi, mert a bogár érzi legjobban, mikor bújnak ki a föld alól, és ez a kis piros bogár nem hazudik, és már akkor figyelembe se vették a további szövegelésemet a fiúk. A kezem fejét letettem a porhanyós földre, a bogár egy darabig tétovázott a tenyeremen, majd nagy óvatossággal elmászott a zsendülő fű közé, és olyan hamar eltűnt, mintha megsértődött volna, mert a többiek kétségbe vonták, hogy ő nem is a tavasz egyik hírnöke. Legalább kétszáz cigány család lakott nem is messze az utcánktól. Nyáron kint aludtak a putrik előtt. Amikor felébredt a család, behordták a kevés szalmát, ami alattuk éjszakázott. Mindennap vigyáztak rá, mert ha elfogy, akkor vagy kunyerálni kell valamelyik paraszttól, vagy meglopni éjszaka a kazlat. A cigányok jobban féltek a lopástól, mint bármi mástól. Főleg naplemente után, szerintük az éjszakai sötétség a szellemek, a halottak és a gonoszok birodalma, hittek a halottak visszatérésében. A macskától annyira tudtak félni, ha éjszaka megláttak egy villogó macskaszempárt hunyorogni a sötétben, felrémült az egész család, és az összes valamikori meghalt haragosukat engesztelték bocsánatkéréssel addig, amíg a macska el nem tűnt valamerre egerészni. Talán az egész községben nem akadt annyi kutya, mint a cigányoknál! A kutyaköly- köket soha nem verték agyon, de egyetlen macskát nem lehetett volna találni sehol. Ha valahova odatévedt egy macska, nem merték bántani, de nagy megelégedéssel és megkönnyebbüléssel voltak, amikor a kutyák elriasztották a macskát. Késre-villára mentek, amikor összekülönbözött valamelyik családtag egy másik cigánnyal, az asszonyok épp úgy verekedtek egymással, mint a férfiak. Ez nemcsak velejárt a civódással, hanem kötelességük is volt az asszonyoknak, sőt még a gyerekek is nekiestek egymásnak, apraja-nagyja egyaránt. Ilyenkor aztán az a sikongatás, az az ordítás elhallatszott kilométerekre. A verekedés mindaddig tartott, amíg vér nem folyt, akkor aztán hirtelen abbamaradt a civódás. De addig nem. Még a csendőrök se mertek csak lóháton kimenni ilyenkor. Később egy-két rendőr be se mert menni a cigánynegyedbe csak akkor, amikor rendszeresítettek nekik farkaskutyát. Az aztán hol egyikbe harapott, hol a másikba, amikor elengedték. De egyszer szintén ilyen családok verekedtek, és a farkaskutyák annyira megmartak egy embert, Pacurnak hívták, hogy kórházba kellett szállítani. Ékkor az egész cigányság felvonult a rendőrség elé és még a kapitányság ablakait is mind beverték kövekkel. Aztán megszűnt a kutyaszigor. És következett az akit értek, azt ütök játék. Utána rájött a rendőrség is, hogy amíg be nem fejeződik a verekedés, rosszabb, ha beleavatkoznak. Megvárták a végét, és összeszedték a főkolomposokat, azok aztán télen is inkább egy pár napig mezítelen lábbal jártak, annyira feltörte a talpukat a gumicipő. Jaj volt annak a magyarnak, aki nem tudott összeférni velük. Az jobban tette, ha eladta a házát, és menekült a környékről. De azt a magyart, aki szóbaállt velük, mégha szegény család volt is, azt aztán szerették, sőt még egymással is összevesztek érte. A legnagyobb sértésnek tartották, ha dögevőnek mondtak valakit, még akkor is, ha tényleg igaz volt. Emlékszem, egyszer az egyik muzsikus cigányt elütötte egy teherautó, a helyszínen meghalt. Amikor jött a tárgyalás, a bírósági terembe nem lehetett beférni, annyian elmentek a cigányok a tárgyalásra. A halottat szinte hősként emlegették évekig, amikor az ügyvéd, a gépkocsivezető ügyvédje a védőbeszédet tartotta, többek között azt mondta, hogy igaz, figyelmetlenség is hozzájárult a balesethez, mert ha a kocsivezető kikerüli a kőúton fekvő áldozatot, és nem úgy lett volna vele, hogy az biztos egy kutya, akkor az áldozat még mindig élne, 69
