Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 2. szám - LÖNNROT ÉS A KALEVALA - Varga Domokos: A finnek a Kalevala tükrében
rázsverseny, a különféle állatok odabú'völése még mulattató. No de mikor aztán kardra kelnek az ellenfelek! Életre-halálra harcolnak, mégis a hősiesség minden pátosza nélkül. Lehull a pohjolai gazda feje? Semmi mély tragikum nincs ebben a jelenetben. De Lemminkäinen győzelmében sincs semmi magasztos. Nem lesz belőle hős, csak gyilkos. Egyetlen epizód van az egész Kalevalában, ahol a harci erényeknek is jut némi szerep: ez a Szampóért folytatott tengeri csata. De ott is csak azért, mert kevés ember védekezik a sok ellen, Väinämöinen hajójának csekély legénysége Louhi hadának óriási túlereje ellen. Különben pedig az egész hősköltemény érezhetően békepárti. Ha úgy tetszik: a teremtő-éltető-gyógyító emberi tudás és munka apoteózisa. De ez nem is csoda. Olyan nép leikéből fakadt, amelynek igen keserves küzdelmet kellett vívnia a természettel a puszta létéért, és ha e küzdelmet még háborúk is tetézték, azokban ő ritkán került felül. Rajta majdnem mindig nagyobbakat ütöttek, mint amekkorákat ő üthetett másokon. Természetébe ivódott tehát: védekezni olykor muszáj, de jobb, ha nincs verekedés. Ha nincsenek háborúk, harcok, véres csetepaték. 2. De menjünk tovább. Említettem a természettel folytatott küzdelmet. Ott fenn, északon csakugyan jóval zordabb világ van, mint a mi tájainkon. Hűvösebb éghajlat. Veszedelmes nyári fagyok. Szabadabban száguldozó szelek. Gyötrelmes téli hidegek. Nyomasztó téli sötétség. Sok kőmező és mocsár. Kevés jó termőföld. Vegyük hozzá mindehhez az ország hajdani elszigeteltségét. Tegyük fel, hogy a nyári fagyok elvitték a termést, aztán pedig korán beállt átél. Ki táplálta akkor Finnország népét? A Finn-öböl jégben. A Botteni-öböl jégben. Hónapokra elakadt minden hajóforgalom. Keletre végtelen erdőségek és a szintén befagyott Fehér-tenger. Honnan jött volna ide kenyér? Ukrajnából, szekereken, szánokon? Ugyan! Amíg néhány tízezernyi, vagy legfeljebb százezernyi lelket tett ki az egész finnség, valahogy még megvoltak. Végső menedékül mindig ott volt a vadászat, halászat. Mondom, százezer embernek. De több százezernek, félmilliónak? Nekik ez már nem volt menedék. Ők már rághatták a fák kérgét, pontosabban: a kéreglisztből sütött keserű kenyeret, meg vághatták le utolsó üszőjüket, hogy áthúzzák a véget érni nem akaró északi telet, s ráadásul a még mindig kenyértelen tavaszt és nyarat is, abban a reményben, hogy augusztusban végre tán aratni fognak. Igen, de ha megint nem arattak? Ha megint nem volt mit? Ha megint jött a fagy, és megint mindent elvitt? Ez a nép a fenyegető éhhalál árnyékában élt századokon át. A Szampó álmát, a lisztet, sót és pénzt őrlő csodamalomét csak ennek tudatában érthetjük meg igazán. A Szampó a finn szegénynép álma volt. Nyomorúság és éhhalál elleni álom. Erre utal különben a hosszan kanyargó Szampó-história szerencsés vége is: Morzsalékok így merültek, Szampó-szilánkok így szálltak csendes vizek fenekére, fekete iszap fölébe, tengerek tulajdonául, vízben élők vagyonául, Mindazóta, mindörökkön, míg arany hold vet világot, kincséből a víz ki nem fogy, vagyonát nem veszt/ Ahti. Maradtak még más morzsák is, szálltak apródad szilánkok hátán kékellő haboknak, 6
