Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 2. szám - LÖNNROT ÉS A KALEVALA - Varga Domokos: A finnek a Kalevala tükrében

színén tágas tengereknek, heves szél hintázta őket, víz hulláma hajtogatta.

Vénséges vén Väinämöinen látta: sívó ár sodorja, tajtékos tenger taszítja, hullámok hányják a partra széttört Szampó száz szilánkját, tarkatetős törmelékét.

Meg is jött a kedve menten, meg is szólalt, mondta mindjárt:

„Innen indul minden magvunk, kél ki szüntelen szerencsénk, származik szántás-vetésünk, ez növeszti mindenünket, ragyogtatja ránk a holdat, sütteti szerencsénk napját Szuomi tágas terére, határára szép hazánknak.”

Itt valami furcsa dolog történt. Ilmarinen műve, a Szampó, ez a félig emberi, félig tán isteni csinálmány, ez a kézzel-kohóval készített szerkezet — szétszóródó szilánkjai által természeti erővé vált.

A Kalevala szemlélete szerint azonban ez nem is olyan nagy furcsaság. Itt sehol sem válik el élesen emberi és természeti világ.

Ezer példát hozhatnék még erre, de hadd hozzak csak hármat. Az egyiket mindjárt a 3. énekből, ahol Väinämöinen legyőzvén Joukahainent,

énekeli ékes szánját tó vizén ringó faággá, ostorának gyöngycsapóját tengerszéli nádszegéllyé holdashomlokú csikóját zúgószéli sziklaszirtté. Arany markolatú kardját veti villámúl az égre, iratos íját dalolja szivárványúl víz fölébe, tollas nyilait teremti suhanó sólyommadárrá, horgasállú kis kutyáját földön fekvő kődarabbá.

Kapja kalapját fejéről, tornyos felhőt fúj belőle, húzza kesztyűjét kezéről, veti rózsáúl a vízre,

7