Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 2. szám - LÖNNROT ÉS A KALEVALA - Varga Domokos: A finnek a Kalevala tükrében

De az a valaki, aki miatt így járt Aino — épp Väinämöinen. A Kalevala főhőse. A nagy öreg. A csodamuzsikus és csodamester, a bűvölő-bájoló, csónak-ácsoló, alvilágjáró, felvilágjáró, tengerjáró, Vipunen gyomrát-beleit megjáró, harcoló-kalandozó csodafinn.

Csodafinn? Valljuk csak be: ő az a hőse a Kalevalának, akivel maguk a finnek is a legkevésbé tudják azonosítani önnönmagukat. Ainoval százszor inkább. Még a jeles kovácsmestert, llmarinent, vagy a csélcsap Lemminkäinent is jobban a maguk fajtájának érezhetik. Ismervén a testvérharcos finn történelmet, nem olyan idegen tőlük a féktelen természetű, önsorsát rontó Kullervo alakja sem. De Väinämöinennel mit is tudnának kezdeni?

Hogy mitikussá növesztett alak, az még nem számítana. Mitikus az eposz többi hőse is. Mitikusak, igen, de nem kozmikusak. Nem voltak ott — még magzatként sem —, mikor a világ teremtődött. Nem lettek a mindenség harmóniájának a letéteményesei. Nem tudnak úgy kantelézni, énekelni, hogy általuk a kozmosz szólaljon meg. Az emberek még tán köréjük gyűlnek, ahogy Väinämöinen köré, de a mókus, a menyét, a szarvas, a hiúz, a farkas, a medve? Vagy a vízi és égi madarak, a tavi és tengeri halak? Vagy éppen a vízitündérek, a vizek királya, a vizek asszonya, sőt az égi tündérkisasszonyok, a hold és a nap leánya? Väinämöinen köré mind odagyűlnek, mikor kanteléjén játszik. Sőt a 44. ének szerint:

Játszott Väinämöinen ujja, megszólalt a hárfa húrja: hegyek zengtek, szirtek zengtek, megrázkódtak mind a sziklák, habok köveket hajtottak, vizek kavicsokat vertek, fenyők vígan viháncoltak, homoki tüskök táncoltak.

Az ilyesmihez már-már istennek kall lenni. Égi madarakat, vadállatokat bűvölni Assisi Szent Ferenc is tudott. De hegyeket rengetni, szirteket zengetni, vén fenyőket viháncoltatni, tuskókat táncoltatni? Nem csoda, hogy a hajdani finn egyházi férfiak is valami pogány istenfélét sejtettek Väinämöinenben, — s mi sem igen tudunk földi embert, földi finnét látni benne.

Pontosabban: itt-ott mégis tudunk. Ez a félig földöntúli lény néhol nagyon is emberi figura. Például mikor vénember létére úgy megkívánja Ainot. Vagy mikor Pohjolában sóhajtozik, szülőhazájától távol:

Énhazámból elhajóztam, szép hazámból messze szálltam, idegen ajtókba jöttem, más kerteknek kapujába.

Itt minden fa csak mar engem: fenyőfák mind fejbe vernek, nyárfák mind oldalba nyomnak, égerfák véresre vágnak, csak a szél száll ismerősen, csak a nap ragyog, mint régen e vadidegen világban, mások messzi kapujában.

4