Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 12. szám - SZEMLE - Szajbély Mihály: Egy vajdasági folyóirat monográfiája: Utasi Csaba: Irodalmunk és a Kalangya: [könyvismertetés]

„Legelőször a tradíció hiányzik, a múlt, az elkezdett irány, a lefektetett alap, amelyet folytatni, lerombolni, átformálni, megtagadni mindig köny- nyebb, mint teljesen újat csinálni”—fogalmazott Szenteleky Kornél 1927-ben. A mai vajdasági írók szájából már hamisan hangzana az efféle panasz: az a munka ugyanis, amelyet a délvidéki írók és irodalomszervezők végeztek a két világháború között, sokáig éppen Szenteleky vezetésével, hagyományteremtőnek bizonyult. Folytatni, s még inkább megtagadnivaló bőven van ma már. A hagyományokkal való tudatos, irodalomtörténeti igényű szembenézés éppen azért vált sürgető feladattá, mert nélküle nem lehetséges a tisztánlátás az utóbbi két-három évtized vajdasági magyar irodalmának fejlődési tendenciái között sem. Utasi Csaba könyve (jó néhány egyéb vajdasági irodalomtörténeti munka mellett) e felismerés jegyében született. A témaválasztás igen szerencsés. Az 1933-ban Szenteleky vezetésével indult Kalangya, amelyet az alapító halála után Szirmai Károly vitt tovább, az 1940-es évek elején pedig Herceg János szerkesztett, a délvidéki magyar írók első igazán jelentős, világos programmal rendelkező és központosító erejű orgánuma volt. Jelentőségéből nem vesztett a baloldali írókat tömörítő Híd megjelenése után sem; történetének feldolgozása így az önállósulásra kényszerült jugoszláviai magyar irodalom megszületéséhez vezeti el a kutatót.

Utasi könyve első fejezetében a folyóirat elődeivel és Szenteleky Kornél irodalompolitikái koncepciójával foglalkozik. E kettőt nem is lehetne egymástól elkülönítve tárgyalni, hiszen a Kalangya előtt megjelent lapok egy részének, közöttük a legjelentősebb Vajdasági írásnak is Szenteleky volt a mentora. A problémakör középpontjában természetszerűleg az a couleur locale elmélet áll, amely a lap szellemét története folyamán mindvégig meghatározta. E kérdéssel korábban Bori Imre (A jugoszláviai magyar irodalom története, Újvidék, 1968) és Bosnyák István (Szóakció I., Újvidék, 1980) foglalkozott legkimerítőbben. Hozzájuk képest Utasi fejtegetései nem hoznak igazán újat, legfeljebb annyiban, hogy azt a váratlan fordulatot a helyi színek kultusza felé, amelyet az 1920-as évek végéig egyértelműen kozmopolita szemléletű, egyetemes szépségek felé vonzódó Szente- lekynél figyelhettünk meg, a korábban szokásosnál nagyobb mértékben tulajdonítja J. Benda Az írástudók árulása c. könyve, ill. a róla szóló Babits-tanlumány hatásának. Az újabb kutatásokról való lemondás e ponton annál is inkább sajnálatos, mivel a Benda-mű értelmezése és Szentele- kyre tett hatásának elemzése a korábbiakban nem történt meg igazán megnyugtató módon. Benda gondolatmenete ugyanis korántsem nyújthatott olyan közvetlen indíttatást a helyi színekhez fordulás felé, ahogyan azt a Szenteleky-szakirodalom már Utasi eiőtt is sugallta, sőt a francia szerző művében kifejezetten couleur local-elienes kitételek is találhatók: „. . . egy félszázad óta nemcsak a tett embereinek, hanem súlyos filozófusoknak is egész iskolája azt tanítja, hogy egy-egy népnek a maga jogait és kötelességeit olyan egységes képben kell látnia, amelyet különleges géniuszának, történelmének, földrajzi helyzetének, különleges körülményeinek tanulmányozása, nem pedig egy minden időben és minden helyen egyformán megálló úgynevezett emberi lelkiismeret sugall .. . Hogy mire vezet ez a tanítás . .. láttuk például 1914-ben is”. J. Benda eszménye ugyanis éppen az az író, aki a mindennapi élet követelményeitől, pártharcoktól és politikától képes függetleníteni magát, s műveivel az örök és egyetemes, tájak és nemzetek felett álló igazságot képviseli, mintegy ellensúlyként a reáliákba süilyedt hétköznapok világával szemben; a 20. századi írók többségét éppen az örök igazságoktól való elfordulás, a napi elvárások kiszolgálása miatt tartja árulónak.

Bandát természetesen sokan és sokféleképpen interpretálták. Arról, hogy Szenteleky mit gondolt róla, írói felelősségünk (1932) című írásából alkothatunk képet. A rövid cikk első részében a francia szerző gondolatmenetének lényegét hűen foglalja össze. „Régente az író . . . nem volt üzletember, nem kereste a közönség, az állam, a politikai áramlatok kegyét, nem hódolt a divatnak, olcsó, időszerű jelszavaknak, hanem az igazságot hirdette a legmerészebb hittel, a legteljesebb felelősséggel ... A régi írástudók hősies és megrázó példái ma már a történelemé” — fogalmazott egyebek mellett Szenteleky, majd írásának második felében az erdélyi Berde Mária gondolatmenetére támaszkodva igyekezett mindezt a kisebbségi viszonyokra alkalmazni. Eközben kétségtelenül megfogalmazta azt is, hogy a kisebbségi írónak feladata „vallani és vállalni a kisebbségi sorsot, a kisebbségi problémákat, az eszményi kötelességet; jobb, tökéletesebb népet nevelni, és ezzel hozzájárulni az új és jobb világ felépítésének munkájához...”; ez azonban korántsem azonosítható a couleur local-szemlélet- tel. Szenteleky félreérthetetlenül ki is fejezte ezt: „Itt most nem külsőségekről van szó, helyi színekről, bácskai tájképekről és hasonló felszínes színhatásokról. Itt arról van szó, hogy a kisebbségi író átárzi e írói felelősségét, mely reá fokozottabb súllyal nehezedik ...” A Kalangya maga is a legkülönbözőbb színek összefogásának, s nem a helyi színek kultuszának jegyében indult, könnyen áttekinthetetlenné válna. Érthető, hogy Utasi végső soron a tematikus csoportosítást választotta vezérelvül, s monográfiájának hátralévő fejezeteiben külön-külön mutatta be a lap szociográfiai-szociológiai, szépirodalmi és kritikai anyagát, valamint önálló egységbe gyűjtve tárgyalta azokat az írásokat is, amelyek a közvetlen környezetet jelentő szerb-horvát, ill. magyar- országi magyar és európai irodalommal foglalkoztak. Az egyes egységeken belül a kronológiai rendet igyekezett érvényesíteni, s ily módon a

88