Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 12. szám - SZEMLE - Gondos Ernő: Diósi Ágnes: Hetedíziglen: [könyvismertetés]
Nem hogy nem ágál ellenük, még végre is hajtja őket, ha munkaalkalmat lát bennük. A könyv tanyai emberekre fókuszált képe minél belenyugvóbb, beletörődőbb, elégedettebb embert mutat, a tanyák sorsát kirajzoló döntések és az elszenvedett tények ismeretében annál lá- zítóbb. Ha a tanyai ember — akár tehetetlensége ellenére is — véleményt mond, kritizál, a már látó, helyzetét felismerő ember emelgeti a fejét. Az építési rendelet ellenére építő, pénzbírságra ítélt tanyai szavai a könyvben: „Ha akkor megtámasztottam volna az államat az ásónyélhez, és hagytam volna, hogy összedöntse a házamat a víz, segített volna az állam,... de engem megbüntetett, mert kiütöttem a jószívűségéből, és magam segítettem magamon.” Felülről törvények, utasítások, rendeletek, melyeket az államapparátus képviselőinek be kell tartani, a képviselők ezekkel szemben választóik érdekeit nem képviselhetik, így megfordulnak a demokratikus működés fogaskerekei, s a működés zökkenőmentes alapja: a társadalom alanyainak jóindulata. Az Elaludt lámpások című fejezet Horváth Dezső, az egykori tanyai tanító etikus elmélkedése a tanyavilág szellemi arculatán. Nincsenek tanyai iskolák, nincsenek tanítók, nincs a tanyavilágnak értelmisége, a közülük valókból pedig „a kombinálni képes elméket elszívjuk”. Voltak és nincsenek tanyai körök és egyletek, a „szellemi hajszálcsövesség szálai eltörtek, semmiféle felvilágosító szó nem jött ide”. A téeszszervezés legfőbb támpontjai a tanyai iskolák voltak. Azóta nem volt fontos a tanyaiakkal szót érteni? Apró gyerekek kerülnek tanyai kollégiumokba, elszakítják gyerek és család között az érzelmi szálakat. A tanyai kollégiumok intézménye előkészíti az öregek szociális otthonát. Pedig: „Akkor tudom, hogy természetes tartozéka vagyok az életnek, ha kapaszkodni tudok őseimbe, és belém is kapaszkodnak utódaim.” „Elvadul a tanya.” * * * Ismét a Szabó Zoltán-i kérdés. A szerző változtatási szándéka a feltárással, javaslattevése a megismerés után. Nehéz kérdés. S ahogy a valóságfeltáró szociográfiák esetében gyakran, itt is megáll a tudomány általános érvényű summák kimondásánál. Tanyák vannak, tanyai emberek vannak. Emberek, s ők se arra valók, hogy mások döntsenek sorsuk felől. Az az ember, aki élete helyszínének megválasztásában — ha változás történik — nem maga dönt, nem élheti át a döntés utáni jogos fájdalmat, törvényszerű kínt: a kiszakadást az élet volt teréből, az elszakadást faltól, háztól, fától, tájtól. Marad a kiszolgáltatottság, a másoktól függés, fájdalom helyett legfeljebb harag, düh, sértettség. Vagy a beletörődés. Egyfajta működésnek ez a tartozéka. Másfajtának más. Mi lehet hát Horváth Dezső javaslata? (Szépirodalmi Könyvkiadó, 1984) MÁTYUS ALIZ DIÓSI ÁGNES: HETEDÍZIGLEN Kozák istvánnénak ajánlom tisztelettel Elfogult, sőt, szenvedélyesen részrehajló könyv a Hetedizigjen. De hát hogyan is várhatnánk mást Diósi Ágnestől, aki nevelőtanárként már évekkel ezelőtt sem a Rend oldalára állt, ha konfliktusok támadtak. Nem, ő nem a szabályokat, az előírásokat nézte ilyenkor, inkább azon volt, hogy az „elkövetők” minél kevesebb lelki sérüléssel kerüljenek ki az összeütközésekből, amelyek pedig bőven voltak az intézetben. Mit lehet várni Diósitól, aki képes volt értekezletek alatt pulóvert kötni védenceinek, s aki maga is megírja: . nem azért mentem oda, hogy megneveljem, hanem hogy szeressem őket”. Még ilyet! . . . Egy intézeti nevelőtanár, aki szeretni akarja a mindenhonnan összeverődött, mocskos, neveletlen kamaszokat. Az ilyen devianciának persze megvannak a következményei. Fegyelmit akasztottak a nyakába (a deliktumok egyike éppen a pulóverkötögetés volt); ott is kellett hagynia a nevelőotthont. De hát, amint ez könyvéből kiderül, nem tanult a dologból. A gyerekek, ha bajban vannak, azóta is megkeresik, ő meg űrlapokat tölt ki nekik, kérvényeket ír, igyekszik elirányítani őket újabb és újabb munkahelyekre. Egy-egy ebéd mindig akad nála, ha valamelyik szakadt srác fölkeresi . . . Végül is mit képzel ez a Diósi Ágnes? Vödörrel kimeregetni a tengert? Elhordani a hegyet a zsebkendőjének a négy sarkában? Cigányokról, különféle helyzetű cigánycsaládokról olvasunk a könyvben, és különböző hivatalokról, intézményekről, amelyekkel ezek a családok érintkeznek, összesúrlódnak, megütköznek: lakás- és gyámhivatalok, vállalati személyzeti osztályok, nevelőotthonok, rendőri és igazságügyi hatóságok, bíróságok, börtönök, fegyházak stb. . . . Mindez azonban csak a háttér, a gazdag epikus anyag terepe, színtere. Elöl, megvilágítva öt kamaszgyereket látunk: négy fiút és egy leányt (pontosabban asszonyt, két gyerek anyját), akik számára idegen ás érthetetlen az intézmények84
