Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 12. szám - SZEMLE - Gondos Ernő: Diósi Ágnes: Hetedíziglen: [könyvismertetés]

nek ez a rendszere, s fennakadnak a hálójában. Szcciográfikus portrékat olvasunk cigányfiatalokról, akik már összeütközésbe kerültek a törvénynyel, ültek már, sőt, visszaesők. Vagy aki közülük még ma nem az, majd holnap az lesz. Karakteres arcok jelennek meg előttünk, s az írói gesztusok olyan árnyaltak, hogy aligha felejtjük el Józsit, Robit, Ildikót, Ferikét és Titit, bár az útjaik félelmetesen párhuzamosak. Diósi aprólékos figyelemmel követi ezeknek az utaknak állomásait, s a fordulópontoknál megáil és mérlegel. A történetek? Aligha lehet itt bővebben szólni róluk. Egy idétlen kocsmai verekedést még felfüggesztett ítélet követ. Aztán egy néhányszáz forintos lopás, és az éretlen személyiségű kamasz már „visszaeső bűnöző”. A másik, P^obi, már fél évet lenyomott Tökölön. Kijön, elhelyezkedik a Hajógyárban. Eltelik néhány hónap! Vagy néhány hét csak? Italosán elveszi egy, szintén alkoholgőzben pácolódó figyelmetlen ivótársa pénzét. Az összeg nagyságáról vita folyik a tárgyaláson: 1500 vagy 2500 forint? Az ügy rablásnak minősül, s az ítélet négy és fél év. Az ilyen ítéletek után már aligha van visszaút. Olyan erő, önfegyelem, kitartás kellene a megkapaszkodáshoz, amit honnan is vennének ezek az írni, olvasni alig tudó fiatalok, akik jószerivel két napra előre se tudnak számolni. Józsi ugyancsak „visszaeső bűnöző”. A tárgyaláson megnyugszik az ítéletben, csak halasztást kér. Megkapja, s jókedvűen, fütyörészve megy haza: három hónapra még övé a világ, magnózik. De még az előrelátás és kitartás is kevés lenne, hiszen az élet tele van csapdákkal, amelyek közömbösségből, a belátás hiányából, s persze jól-rosszul leplezett előítéletekből épülnek.

Végül is mit mond ez a könyv? Közvetlenül azt, hogy a hazai büntetési rendszerben olykor értelmetlenül nagy a szabadságvesztés-büntetés aránya, s ezen belül különösen súlyos a visszaesőnek minősülök büntetése. (Ugyanerre a következtetésre jutott a minap a Magyar Kriminológiai Társaság tanácskozásának egyik felszólalója is.) A könyvben megnyilatkozó szakértők, köztük Lóránd Ferenc, az Utószó írója, bírálják a megtorló szellemű gyakorlatot, különösen az új, ma érvényben lévő büntető törvénykönyvet, amely jelentéktelen tárgyú, súlyú ügyekben is rendkívül kemény a visszaesőkhöz. Nem liberális engedékenységet javasolnak, hanem a re- szociálás célszerű rendszerét, amely nem kirekeszti az „elkövetőket”, hanem egyengeti útjukat vissza a társadalomba. S korántsem csak a cigányfiatalokat érinti ez a probléma, hanem mindenféle többszörösen hátrányos helyzetű rétegeket.

Végül is miért csak cigányokról ír Diósi? Nyilván azért, mert mai viszonyaink között, a szegények iránti növekvő elutasítás („miért nem hajt ő is . . .?”) legpregnánsabban a — külső jegyekkel is megkülönböztethető — cigányok körül csapódik ki. A szociálisan elesett cigány külön „szín” a szegénységen belül, sorsát leplezetlen előítélet és elutasítás teszi kilátástalanná. Mégis, modelljeinek kiválasztásával az író, akaratlanul és indirekt módon támogatja azt az agresszív előítéletet, amely a cigányság és a bűnözés fogalmának összekapcsolásával „cigánybűnözést” emleget. Csakugyan sok a cigány a letartóztató intézetekben, s a statisztika szerint közöttük tíz-tízezer lélekre számítva csaknem kétszer annyi a bűnelkövető, mint a nem cigány lakosság között. Kérdés azonban, hogy akik eljutnak az ilyen elkülönített statisztikák készítéséig, miért feledkeznek meg a szociológia elemi elvéről: csak hasonlót lehet hasonlóhoz hasonlítani. Egy nyelvésznek, Dr. Réger Zitának kell szót emelnie az adatok szabatos (és tisztességes) értelmezéséért. „. . . a bűnözés nem etnikai, hanem szociális kérdés — írja —, amely a világon mindenütt a hátrányos társadalmi helyzettel, az anyagi és szellemi elmaradottsággal áll összefüggésben.” Köztudott, hogy a soktényezős szegénység aránya a cigánylakosságban sokkal nagyobb, mint a nem cigány lakosságban. Biztosra vehető — vonja le a következtetést a szerző —, hogy ha a nem cigány lakosság legrosszabb helyzetű — a cigányság szo- cio-kulturális összetételével megegyező — csoportjáról készítenének bűnözési statisztikát, az nem mutatna lényeges eltérést a cigány adatoktól. Dr. Réger Zita fontos figyelmeztetését egy nyelvszociológiái tanulmányban olvastam, amely különben vitairat a cigány nyelv helyzetéről és funkciójáról alkotott — legalábbis könnyelmű, noha tudományos rangot vindikáló -— felfogás ellen.

A kitűnő tanulmány egyébként egy kitűnő gyűjteményben található, amely a Cigányügyi tanulmányok és dokumentumok címet viseli, s nemrég periodikaként jelent meg az MTA Szociológiai Intézet kiadásában. Ez a gyűjtemény a hazai szociológia legfontosabb hozzászólása a cigánykérdéshez. Meg sem kísérelhetem itt, a hat magvas tanulmánynak akárcsak a főbb gondolatokra szorítkozó ismertetését. Ehelyett inkább feleletet keresek bennük néhány kérdésre, amelyek a „levegőben” vannak. Az egyik a folyamatokra irányul: mintegy negyedszázadosak a párt és a kormányzat alapvető dokumentumai a cigánykérdésben. Igazolta-e, visszaigazolta-e ezeket a gyakorlat? Elsősorban Kozák Istvánná dr. és Csalog Zsolt tanulmányaiból olvasható ki a felelet, amely sommásan: igen is, nem is. Vegyük például a foglalkoztatás ügyét. Aligha vitatható, hogy a cigányság társadalmi beilleszkedése szempontjából munkába állásuk kiemelten fontos. Nos, a megfelelő korú cigány férfiak 90 százaléka már a hatvanas évek végére rendszeresen foglalkoztatott, s ez megfelel a nem cigány férfiak foglalkoztatottsági arányainak. Azóta bizonyos minőségi változás is beállt: nőtt az állandó munka- vállalók, s mintegy 10—15%-ra csökkent az alkalmiak aránya. Ma a cigány nők 45—50%-a rendszeres alkalmazásban van, s további jelentős csoportok vállalnak alkalmi, illetve időszaki munkát. Más oldalról mérlegelve: a cigányok besoroltak az állami nagyipar legnehezebb és leg85