Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 12. szám - MŰVÉSZET - Sümegi György - Tóth Piroska: Egy délután Barcsay Jenőnél

endrén, mert az egy nagyon vegyes lakosságú hely volt. Ott a dombok tiszta plasztikus formái emlékeztettek a szülőföldemre.

— Esett már szó a legkülönfélébb szellemi hatásokról — az irodalomról nem.

Pedig mennyire hozzámnőttek, a legnagyobb Arany, Vörösmarty. Petőfi meg valósággal lángész volt. Ilyen teljes életet huszonhat évesen kialakítani aligha lehet még- egyszer a világtörténelemben!

■— Az irodalomszeretőt hallgatva azon csodálkozunk, hogy mégsem illusztrált soha.

A festészet nem keverhető össze az irodalommal. Van illusztratív művész, pl. Daumier — de ő tudta, meddig lehet elmenni egyik és másik oldalon, az aranymetszést itt is megérezte: tudta, mennyi kell a meséből és mennyi a képzőművészetből. Picasso is tele van irodalmi vonatkozású jellegzetességekkel, csakhogy olyan formaalakító tehetség volt, hogy azt csinált, amit akart, mert abból mindig Picasso jött ki. Az élet meg fogja rostálni az életművét, különösen a kubista korszakát. Akkor sokat próbálkozott. Lehet, hogy az volt az igazi „formalizmus”, de az is kellett. És nála ebben is óriási tudás párosult óriási tehetséggel.

Én éreztem, hogy annyit nem tudok, amennyit szeretnék. Hát ezért nem volt bennem készség és indulat, hogy festői eszközökkel elmondjam és átadjam a más gondolatait.

— Ennyi alkotó év után el tudja-e dönteni, mi volt a legfontosabb, az anatómia, a művészet, a tanítás?

A tanítás nekem kenyéradóm volt. Az iparitanonc-iskolában még könyvvitelt, számtant, földrajzot, történelmet is tanítottam 14 évig — hogy éhen ne haljak! De ha egyik napról a másikra készültem is föl, csináltam tisztességgel, meg tudtam szeretni a fiatal gyerekeket is.

Nekem a cél mindig csak a művészet volt. Azt tanultam Lyka Károlytól, nagy barátomtól is, hogy a művészet szent dolog. E tisztalelkű ember is arra tanított, hogy a művészetet anyagiakkal összekeverni, azokra fölcserélni nem lehet.

* * *

Már a beszélgetésen kívül beszélgetünk. Életről, munkáról, a szomszédban előző nap lecsapó halálról. Egyszerűen jó hallgatni ezt a bölcs, kedves embert, ezt a nagy művészt.

Hat órakor úgy állunk föl az emlékezés asztalától, hogy érdemes élni, dolgozni, hinni. Egy nagy élet, egy jelentős művészet eleven valósága sugallja mindezt.

76