Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 12. szám - MŰVÉSZET - Sümegi György - Tóth Piroska: Egy délután Barcsay Jenőnél

Rudnayt nemcsak mint tanárt, de mint embert is tisztelem. Semmibe veszik ma, pedig nagy poéta volt festészetében. Könnyű rá mondani, hogy hatással voltak rá a spanyolok, olaszok, Goya, Tiziano, de ennek sok értelme nincsen. Michelangelora is hatottak a görögök, mégsem ez a fontos benne. Hiszen mindennek van ősapja. Rudnay itthon lett azzá, aki, őrá elsősorban a magyar föld hatott, művészete ebből indult ki. Mert mindent át kell venni, ami hat az emberre, a művészre, de ehhez önmagunkból kell hozzá tenni azt, ami eddig még nem volt a világon. Mint tanár? Nem is tanított, inkább beszélgetett a növendékeivel. Elmondta, mi van benne, mit lát a világban, mit élt át fiatalon, mit szenvedett. Én is próbáltam az óráimon már tanárként elmondani, hogyan éltem, hogyan nyomorogtam, de ez a mai fiatalokat nem érdekelte.

— A későbbi kunszentmiklósi rajztanárral, Gál Sándorral hol találkozott először?

Én őt a Vas utcai református kollégiumban ismertem meg.

— Neki készült is egy portréja abban az időben a Mesterről.

Hát hogy ő lefestett volna engem? — erre már nem emlékszem, csak arra, hogy szimpatikus, csendes társ volt Gál. Biztos jó tanár vált belőle.

Volt egy Imreh Zsigmond nevű kiváló tehetségű évfolyamtársam. Amikor Vaszary valami új dologra akarta fölhívni a figyelmünket, mindig mellé állt és ezt mondta: — Fiúk jöjjenek ide, nézzék meg az Imreh úr rajzát! — Most is látom egy szénrajzát, egy aktot — látják, így kell fölfogni egy feladatot. Vaszarynak igaza volt, ösztönös tehetséget kapott a sorstól — de nem lett belőle az, akinek indult. Persze a fiatalok mindig, ma is tehetségesek, de ez nem nagy dolog! Hogy ötven évesen is benne legyen az erő, az a valami! Ezért tiszteltem Kodályt is, mert sors-áldotta tehetségével bánni tudott.

— Vele 1958-tól laktak egy házban itt, a Köröndön. Jelentett ez személyes kapcsolatot?

Nem kerestem a barátságát, mert soha nem szerettem tolakodni. Szívesen beszélgetett velem olyankor, ha találkoztunk, de persze csak pár szíves szó erejéig. Ilyen nagy névvel nem kerültem én igazán kapcsolatba.

— Hadd kérdezzem mégis egy másik nagy névről. Fülep Lajos?

Fülepnek hat növendéke volt, én voltam az első, akihez elhozta őket. Nagyon kedves volt, csak én jöttem zavarba, mert nem volt elég székem. Elővettem magamnak egy háromlábú kisszéket, leültem, de mellé, a földre pottyantam. Fülep jót derült rajtam.

Szívesen emlékszem arra, hogy a Műcsarnok első és második nemzeti kiállításán az volt az első kérdése, hol vannak a Derkovits- és a Barcsay-képek, aztán vagy négy-ötöt még megnézett, majd elment.

— És az írásai? Biztosan ismerte a Magyar művészetét?

Olvastam, de elfogultnak tartottam mindig. Ahogy Munkácsyról nyilatkozott! Ezt csak akkor tehetné meg, ha úgy képzeli magát, mint aki ezer év távlatából tekint vissza a mára. Akkor tán elfogulatlan lehetne. Sőt még akkor is, ha született egy kis népből ekkora tehetség, mint Munkácsy, aki új világot teremtett; nem az a legfontosabb, hogy lemaradt-e az impresszionizmustól. Az a lényeg, hogyha 1000 képet elém tennének, annyi idő se kellene, hogy lekönyököljek, azonnal kiválasztanám közülük az övét. Nem lehet a kifejezőerejét mással összetéveszteni. Nem kell hát méricskélni, ahogyan a hagyma ízét sem mérjük össze a mézével.

— Fülep értékrendjében a népművészet fontos helyen áll. Vitatkozik-e ebben is vele a Mester, aki Erdélyből indult, az élő népművészet földjéről?

Ahol én laktam, csak román népművészetet lehetett látni. Az is gyönyörű volt, mint a magyar. De hogy hatott-e? — ezt én bizony nem tudom. Egyesek szerint mozaikjaim monumentalitásában van valami az erdélyi népművészetből. Valóban bennem élnek ezek a színek és formák és főleg az erdélyi mezőségi dombok vonalai. Hogy ezek csengenek-e vissza, hogy ott ragadtak-e meg bennem? Csak az bizonyos, hogy nem Szent75