Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 12. szám - MŰVÉSZET - Sümegi György - Tóth Piroska: Egy délután Barcsay Jenőnél
tarn még a kezembe szorítani: megtalálni a magam stílusát. A táj igazán tetszett, dombjaival kissé az erdélyihez hasonlított. — Kikkel találkozott még ott? Mattioni Eszterre emlékszem, Medveczky Jenőre is. Át-át szekereztünk úgy ősz felé Törökkoppányba, ahol egy Német nevű doktor vendégei voltunk. Ellátást is kaptunk, Medveczkyvel volt közös szobánk. Ez kicsit megnehezítette a napokat, mert nem volt alkalmazkodó ember. Pedig a főiskolán is együtt laktunk-nyomorogtunk annak idején egy gipszraktárban. De tehetséges volt és ezért jól éreztem magam vele, mert a tehetséggel — ha összeférhetetlen is — jobban bírja az ember a társas életet. Törökkoppány szép falu volt. Festettem is ott, de az stílus dolgában igen éretlen lehetett. Igáiban viszont Baumgartnernél maradt egy csendéletem, amiben már éreztem a képi szerkezetet, és sejtettem-tudtam, hogy azon az úton fogok tovább indulni. Maradt ott még egy rudnays képem, egy koldust ábrázolt, hát nem szívesen emlékszem rá vissza, az egy kezdő, fiatal tanítvány munkája. — És szakmai beszélgetések segítették-e ezt a „tanítványt”? Természetes, hogy szakmai dolgokról szó esett, de nem valami nagy rendszerességgel — Aba Nováknak nem volt szüksége erre. Bennem munkált az igény, hogy tőle tanulhassak, de nem úgy, ahogy a laikusok hiszik: ecsetkezelést, színvilágot. Hanem a festészetében kialakult mesterrel összekerülve inkább a merészséget, az akarást kaptam, és azt, hogy a festészetben az ember legyen becsületes. — Az emberi, művészi becsületre Nagy István is lehetett példa. Igen, nagyon közel állt hozzám. Csak egyszer-kétszer találkoztam vele. Az alakjával, a kiállásával, az óriási tehetségével, a becsületével segített, hogy saját stílusomat megtaláljam. De nem befolyásolt, hanem inspirált. A képein át is tanultam tőle, de nem konkrétan. A szerkezetiségét sem utánoztam, hiszen a kubizmus Párizsban már meg- legyintett engem, ehhez járult fölszabadítóan a Nagy István-i hatás. Megfogott a személyisége is: olyan volt, mint egy apostol. Amikor beszélt, az ég felé nézett és kijelentett — úgy, ahogy kinyilatkoztatások a képei. A munkái a kiállításokon monumentalitásukkal hatottak — másokra is. Érthetetlen, hogy még ma sem becsülik eléggé. Ahogy Aba Novákot, Egryt, Medgyessyt, Derko- vitsot, Tóth Menyhértet se. Kiküldték őket a határszélre. — Tóth Menyhértet a legnagyobba k között említette. Tóth Menyhértet élete végéig kiröhögték. Nem kinevették — kiröhögték még a kollégái is. Én sem becsültem annyira, amennyire kellett volna, de becsültem, tudtam kicsoda. Már a korai képeiben láttam azokat az oroszlánkörmöket, amik a zseniális tehetséget jellemzik. Olyan rajzokat, amilyeneket ő a főiskolán készített, olyan szénrajzokat száz éve, mióta a főiskola áll, senki nem rajzolt. Mindent elkövetett, hogy sajátos eszközeivel kifejezze azt a feszültséget, ami benne élt. Egész munkássága nagy művészet. Az 1976-os nagy műcsarnoki gyűjteményes kiállítása igen tetszett. De még sok idő kell ahhoz, hogy művészetét meg tudják az emberek érteni. Festői eszközei annyira redukáltak, hogy a jóízlésű emberek közül is csak az tudja magáévá tenni, akinek szíve is van. Boldog vagyok, hogy Kecskeméten egy hozzá állítólag méltó, önálló múzeumot alakítottak ki. Igaz ez? — Nem, az eredeti elképzeléstől és a hagyatéki kikötéstől is eltérve, egy múzeumrészt kapott. Én sajnos nem láthattam ezt, mert keveset utaztam ebben a szép kicsi országban, hiszen mindent föláldoztam a festészetemért. Hány képe is van Menyusnak Kecskeméten kiállítva? — Körülbelül száz. 73
