Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 12. szám - VALÓ VILÁG - Adamik Mária: Megtart vagy fogva tart
újból megbukik. Másrészt itt ragadnak olyan gyerekek is, akik nem mint értelmileg visszamaradottak (70—80 Q-sel), mint az idevaló gyerekek, hanem szabályszerűen értelmi fogyatékosok (35—40 IQ-sel), akiknek a kecskeméti foglalkoztató iskolába kellene járniuk, hiszen ők meg az itt folyó munkát nehezítik. Tanyáról is vannak naponta bejárók: 12 km-ről 4 tanuló jön, 6 tanuló csak heti 6 órát tölt itt, van aki csak heti két alkalommal jön. Élnek visszamaradottak tanyán, akik egyúttal mozgássérültek. Hogyan jöjjenek? Ezeknek kollégium kellene, de ösz- szesen hármójuknak adtak helyet, gyakran a szüleik sem engedik őket. Most a cigányok az összlétszám 64%-át jelentik. Régen többen voltak. De inkább cigány legyen, mint nagycsaládos magyar, ott már a szülők 70%-a is ilyen visszamaradott, azért is van 10—12 gyereke. Az olyan cigány, aki kikecmereg a cigányvárosból ill. szétszórják őket, már dolgozik, a gyerekével is boldogulni lehet. Az viszont gyakran előfordul, hogy a gyerek iskolakerülése miatt kirótt büntetést a különféle címen felvett szociális segélyekből fizetik ki. Csak a sok cigányarcot látva jut eszembe, hogy a nagy iskolában nemigen találkoztam velük a folyosókon, a 8. osztályokban. Ezvéletlen is lehet. Egy későbbi beszélgetés részlete ugrik be, amelyben egy napközis tanítónő indulatosan azt jegyezte meg: Ide nem sokat engednek be, ha vannak is, az utolsó padba ültetik, s még azt is hátrébb tolják. A megjegyzés tartalma nehezen igazolható vagy vitatható, az indulata hitelesebb. Ez a cigányokkal szembeni előítéletről tanúskodik — ennek létezéséről magam is meggyőződhettem. Már az első este — hétvége volt — megtaláltam a „Kakukkot” is. Pontosabban csak ezt találhattam, mert nem létezik más nyilvános szórakozóhely egy kávéra, vacsorára, pohár borra. Nem volt késő, de már éppen sötét, embereket nem igen láttam az utcán. A fények életet sejtettek, de az ajtót zárva találtam. Nem erőszakoskodtam, épp bosszúsan fordultam vissza, amikor szép szál pincér-forma belülről kulcsot fordított, beinvitált. Azt hittem, zártkörű — mentegetőztem — nem, dehogy. És még motyogott valamit, amit nem értettem, majd az ajtót újból zárta mögöttem. Munkás-közönség, bár lehet, hogy „inkognitóban” néhány agrárértelmiségit is találna közöttük gyógyszerész barátunk. Idegen, egyedül: látványosság, de álltam a sarat, ettem, ittam, mintha mindezt nem szempárok és megjegyzések kereszttüzében tenném. Hasonló álbátorsággal fizetek, indulok, a pincérem zárni készül már utánam az ajtót, amikor végre megkérdezem: miért teszi? „Hát a cigányok!” Értetlenségemet látva véres történeteket mesél. Egyszeriben eszembe jut a szállásadó gazdám sok hasonló története, ami annyira hihetetlennek hangzott akkor nekem, hogy nem is hallgattam szívesen, felejteni igyekeztem. Most a kulcsra zárt ajtó és a néhány újabb történet nagyobb realitást ad az egész cigány-kérdésnek, rajta kapom magam, ahogy a sötét utcán a szokásosnál is gyorsabban kapkodom a lábam, amikor — mintegy illusztrációként — megjelenik néhány cigány a bejárat körül. Gondolom, hogy megéljék — hangosan —az aznapi kirekesztésüket. Kölcsönösen „sértett” felek. A gazdasági fellendülés önmagában nem működik konfliktus-oldóként, sőt tovább polarizálhat egyébként is egymástól távol eső rétegeket. Bizonyára hosszú ideig kell a mizseieknek — sok sérelemmel és türelemmel — együttélni e „megoldatlanságokkal”. 50
