Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 12. szám - VALÓ VILÁG - Andrassew Iván - Pál János: Prolilét-ra: részlet
Én nem akarok arról senkivel meddő vitát folytatni, hogy ki mit termel meg a nem’ zeti jövedelemből. De azt hiszem, annyit mégiscsak leszögezhetek, hogy nekünk melósoknak van valami közünk az anyagi javak újratermeléséhez. És most elsősorban a termelő munkásságról beszélek, nem pedig a szolgáltató szektorról. Szerintem nem vagyunk még annyira gépesítve, hogy elenyésző lenne a számunk és a szerepünk. Mindenesetre a körülményeink és a lehetőségeink ... szóval van még mit vizsgálgatni. Légkondicionált??! Megőrültél? Hát láttad, nem? Az ablakot nem lehet kinyitni. Nyáron! Az a marha, tudod milyen forró? Süt. Annyira meleg. Sőt: lázasak. Egész életében le van kötve. Forr a vére. Nálunk meg elengedik. Űzik-hajtják egymást. Húsz kilót lerohan magáról. Soha nem volt még olyan élménye, hogy egy másik marhára ráugorjon. Egyszerűen megőrül. Együtt van húsz bika és széttiporják egymást. Baromi meleg van ott nyáron. A csizmában tocsog a víz. És akkor fáj nagyon. Formálisan: érzem ... fizikailag érzem, hogy fáj ez az egész. Most itt nálad a fotelben nem. De amikor csípnek a legyek! Mert arra a nedves trikóra jön a légy. Belédcsíp. Akkorát tud harapni . . . Nagyon sokszor úgy érzem, hogy bele tudnék valakibe rúgni. Rohadt, tehetetlen düh az. Én kulizok, melózok, és ezért lenéznek. Több tízezer forintot kell megtermelnem ahhoz, hogy egy jelentéktelen hányadát megkapjam. Aztán rakosgathatom a fizetéskor. Hogy emellett alapvető egzisztenciális gondjaim legyenek. Szar tizenötezer forintot évek óta nem tudok megadni. De a minta előttem van. Mosolyogj! Légy jópofa! Lépj be mindenbe! Helyeselj! Bólogass! És jobban fogsz járni! És az az elkeserítő, hogy ez igaz. Hiába próbáltam másként. Próbáltam húszszor megszakadni. Nem ment. De majdnem sikerült. Nem normális dolog, amit éjszakánként vállaltam: a zsidó hitközségnek borjút fejtettem. Ezt a vágóhíd fizette túlórában. Meglökte a keresetemet. De az nekem mibe került? Előző nap dolgoztam, éjszaka végeztem a borjakkal, aztán reggel vissza a vágóvonalra. így annyit megkerestem, mint más karbatett kézzel. IX. IX. Jött a Beatles-láz. Engem éppúgy elkapott, mint mindenki mást. Ugye hatvannégyben volt ez? Persze, igen hatvannégyben. Csináltunk gitárt, mert pénzünk az nem volt. Fabrikáltunk. Képzelheted, hogy milyen volt: rézhuzalból vertük a bundokat. De állati jól szólt. Pallóból fűrészeltük ki a formát. Adj neki! A kávája két fából készült... két furnérral: alja-teteje. Aztán: nyakat rá! A gépet, azt a kétszer hármas húrfeszítőt lehetett venni. Húrt rá! Dengdengdeng: szólt! Játszani nem lehetett rajta, de akkor azt hittük, hogy most ez piszkosul jó. Ütüttük-vertük. Zene sehogyse jött ki belőle. De nagy siker volt az, hogy mi csináltunk egy gitárt és a csodájára jártak. Mindenki nézegette. Elmentem tanulni. Mert úgy, autodidakta módon nagyon nehéz... mondjuk egy akkordra rájönni. Később aztán kaptam egy orosz gitárt. Ezt is — mint majdnem mindent — én szívvel-lélekkel akartam. És csináltam is. Megszabta a tanár, hogy mit, hogyan, mennyit kell gyakorolni. Ugye: ujjgyakorlatok. A szüleim idegeire mentem ezzel. Mert beültem a vécére és ott gyakoroltam. Engem nem zavart, de őket igen. Most már én is elhiszem, hogy ez idegesítő. Képzeld: skálázni... de órákon keresztül. Én 93
