Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 12. szám - VALÓ VILÁG - Andrassew Iván - Pál János: Prolilét-ra: részlet
meg élveztem egy órán át is, hogy tididididi . . . diridiri . . . tirürüp . .. türüp . . . tűm. De az agyukra mentem. Ma már nem rovom föl bűnükül, hogy állandóan üldöztek ezért. — Mit CINCOGSZ?! — Nemhogy valami jó kis számot játszanál! De engem a jó számok nem érdekeltek annyira, mint az, hogy szépen skálázzak. Összejött egy kis zenekar. Kókára jártunk. Voltam én is egypárszor, mint beugró akkordos. Ez volt az első olyan élményem, hogy szerepeltem. Nagyon ideges voltam. Aztán rájöttem, hogy mindegy mit játszik az ember. Ha C-dúr helyett mást fogtam, senki nem vette észre. Nem volt gond. Mígnem aztán verekedések voltak. Bejöttek ott részegen, hogy: — Aszongya, hogy aszongya: GYERE BODRI KUTYÁM! Mi meg: NEM! Erre már hányták is föl oda a korsókat. Na aztán: menjünk a francba, ez nem bolt. Teljesen ingyen játszottunk. Egy fillért se kértünk. Csak zenélni akartunk. Szerelést csináljunk magunk. Kuporgattuk a pénzt. Erősítők kellettek . . . minden. Mígnem az egyik haver azt mondta, hogy ellopták tőle. Nem tőle lopták el, hanem ő tőlünk. így dőlt dugába az egész. Abban az időben én már inas voltam. Nagyon szerettem volna egy elektromos gitárt. Az akkor olyan volt nekem . . . egy marhanagy álom. És mindent hajlandó lettem volna megadni érte. De hát egy Jolana háromazer-hatszázba került. Az piszkosul drága volt, mert én kilencven forintot kaptam havonta. Kiszámoltam, hogy az annyi mint annyi. Ha egy buznyákot nem költők, akkor is . . . Én pincértanuló voltam. Azért kerestem valamit, mert vállaltam szombat—vasárnap melót. Százötven forintot adott a krapek egy napra. Az piszkosul nagy pénz volt. Százötven forint! Gyűjtögettem egy kicsit. Összejött valami. És akkor mondtam a fateromnak, hogy vegyen fel személyi kölcsönt. Én vissza fogom fizetni. Van egy kis összegem, de még majdnem egy év, amíg meglesz a hiányzó. És akkor azt mondta a faterom: — Fiam, te NEM VAGY KELLŐ FEDEZET! Bennem egy világ összedőlt. És egy olyan nagynéném — a nagymamám húga — aki évente egyszer eljött hozzánk, pont ott volt. Apám: — A hülye kölyök! Hát képzeld: gitárt akar venni! Hajaj, de jó . .. És az a nagynéném, akit . . . tudod én nem szeretem a rokonaimat. Őt se szerettem. Ha odajött valaki, inkább eltűntem. — DE MEGNŐTTÉL! — Hű, ha ezt meghallottam, inkább bárhova ... És egy ilyen nagynéninek én hitelképes voltam. Oda tudta adni a pénzt. Megvettem a gitárt. Akkor már azért is minden nap skáláztam. Sőt a rádióba bedugtam. És olyan hangerőt tettem rá, hogy szétment apám szemefénye, a „világvevője”. Szétgitároztam, mert nem bírta a szerencsétlen a kiképzést. Többször javítani kellett. Ez bosszú volt. Tényleg . . . megpróbáltam. Tanultam, amit föladott a tanár. De rá kellett jönnöm, hogy nincs tehetségem hozzá, hogy más ezt sokkal hamarabb megtanulja. Én meg izzadtam, szenvedtem érte. És tudtam; zenélni szenvedve nem lehet. Hallás után nem tudtam játszani. Én megdolgoztam azért. Kikeresgettem a hangokat. Tudtam, hogy ötszáz évig kellene élnem ahhoz, hogy — mondjuk négyszáz év múlva — 40
