Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 12. szám - VALÓ VILÁG - Andrassew Iván - Pál János: Prolilét-ra: részlet

elérkeztem abba a korba, amikor már „egerésznek”a többi srácok. Megy a duma, hogy én ezt a lányt elkísértem, azzal beszélgettem.

Velem a kutya se. Senki. Bárkivel próbálkoztam:

— UGYAN MÁR PUFI!

Úgy is ismertek, hogy Pufi. A haverok háromnegyed része nem is tudta az igazi nevemet.

Elmentem az öreganyámhoz. Szokásos nyaralás. Elhatároztam, ha kell éhen döglök .. . de akkor is lefogyok.

Én azelőtt is diétáztam. Volt úgy, hogy két hétig éppen hogy ettem: egy rohadt dekát le nem fogytam. Semmit. Akkor elhatároztam: most aztán drasztikusan!

Ott az öreganyáméknál vállaltam munkákat. A nagymama is elvitt néha dolgozni. Mondjuk a szőlőt kellett háromhetenként megkapálni. De később, amikor már téesz volt, akkor lényegesen kevesebbszer jártam vele. A többi falubeli gyerekkel mentem lovat vezetni.

Nagyon féltem a lótól. Pesten csak messziről láttam söröslovakat. Dréherlónak hívták őket. De olyan tüzes parasztlónak ... magyar lónak mondják, én a közelében nem voltam.

Kerestek gyerekeket napidíjért. A facsemetéket ekéztük az erdőgazdaságnál. A lovat vezetni kellett, nehogy elmászkáljon. Piszkosul féltem. A többi gyerek is ment. A TOHONYA, a pesti gyerek hogy maradhatna le az ilyesmiről? Ha abból is kimaradok, akkor végképp kiutálnak. Egyszerűen: nekem azt el kellett vállalnom. Nemcsak a húsz forintért, amit napi hat-nyolc órai munkáért fizettek. Egyébként ez szerintem elég szemét kizsákmányolás volt. Egyszerűen be akartam bizonyítani ... be akartam illeszkedni. Vágytam arra, hogy befogadjanak, hogy ne lógjak ki állandóan.

Mígnem ugye — a jószándék! — valaki meg ugrasztottá a lovat, amikor kifogták az ekéből és oda kellett volna vezetni a szekérhez, kajáltatni. A zablával úgy pofán vágott, hogy az orromon-számon dűlt a vér.

Ezután persze még jobban féltem. Azelőtt is mindennap négyszer-ötször a lábamra lépett. Mezítláb jártam. De puha volt a föld, nem lett semmi baj, csak nagyon megijedtem először. De amikor megkínálta a pofámat a zablával, megint kerültem egy darabig. Jó messziről fogtam meg. Nem a mellette levő, hanem a második szántásból vezettem. De csinálnom kellett!

Akkoriban lehetett menni lent nyűni. Azt se tudtam, milyen a len. Meg azt se, mi az, hogy nyűni. De fizetnek is érte .. . meló: gyerünk!

Négyes bandákat szerződtettek: három húzogatja, a negyedik meg köti.

Egyszer borzasztóan szomjas voltam. Elmentem inni. Egy kazalban volt a víz. Ott mindenki magának hozta a vizet, mindenki magának a kaját. Ha hoztál: ittál. Ha nem: a te bajod. Mígnem valamelyik lánynak belebrunyáltak a teájába. ÉS SENKI MÁS NEM LEHETETT, CSAK ÉN! Erre mindenki az anyja életére megesküdött. Holott nem én voltam. Vagy harminc ember esküdött ellenem. Egy kivételével.

Rettentően bántott. És ez volt az első megfutamodásom. A francba az egészet! Otthagytam. Nem érdekeltek! Annyira igazságtalan volt az egész. Nem kell a negyven forintotok!

És egyetlen-egy srác mellémállt. Eljött velem. Holott őt nem bántották. Marhajót sétáltunk. Bejártuk a környéket. Madarakat nézegettünk. . . ilyesmikkel ütöttük el a napot.

Az a lényeg, hogy talán ez volt az első ilyen komoly szembefordulásom. Hogy MÁRPEDIG ÉN NEM! Ez a gyerek utána nem lett a haverom. Azt se tudom már, hogy kicsoda. De roppant szimpatikus volt, hogy akadt egy társam ebben az egészben, aki önként állt mellém.

37