Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 12. szám - VALÓ VILÁG - Andrassew Iván - Pál János: Prolilét-ra: részlet
Ezért érzem, hogy ma szégyen munkásnak lenni. Addig bárkivel nagyon kedélyesen el tudok csevegni, amíg meg nem kérdezi, hogy „na és te mivel foglalkozol”? Az a csíz mosoly a pofájára fagy, amikor megmondom, hogy vágólegény vagyok a vágóhídon. Akkor az egyik fajta azt kérdezi, de jópofán: — MONDD, TE HÜLYE VAGY? Vagy a másik: — Hogyhogy .. . hát nem ... valahogy nem sikerül...? Mintha valami difi lenne nálam. Mert ugye, ha valaki már szól tíz-tizenöt értelmes szót, akkor befészkelődik egy „jobb állásba”. A többségnek megvan erre a módja: „ügyintéző” lesz, vagy más fal dolgot talál. Ma az általánosan elfogadott sikk: nagyon keveset dolgozni és sokat keresni. — Ez egy menő fej! — Ez az okos ember! — Nem ám az, amelyik agyonmelózza magát, amelyik megdolgozik a kenyéréért. — Hát az hülye! Nem lehet normális. Csalj, lopj: ez a kassa. De ne keveset, mert akkor is hülye vagy. Sokat lopj! Úgy érdemes. Közöttünk, melósok között is ... Mi is legyártjuk a filozófiánkat. Lenézzük egymást. Én végigjártam mindent. A vágóhídon segédmunkásként kezdtem. Két nappal azelőtt, hogy idejöttem, azt se tudtam, hogy merre van a vágóhíd. Éreztem, hogy lenéznek. — Egy segédmunkááás!? Én végigmásztam ezen a prolilétrán. Nagyon nehezen, mert nem is engedtek tanulni. Magát a szakmát sem. Odamentem egy öreghez: — Mutassa már meg, hogyan csinálja! — Minek az neked? Egy segédmunkás minek tanulja ezt meg? — De nekem terveim vannak, kérem. — Tényleg? Há még ilyet! Mindegy. Végigcsináltam. Most szakmailag úgy-ahogy a helyemen vagyok. De rettenetesen nehéz a többieket meggyőzni arról, hogy éppen olyan gyerek az, amelyik most idejön, mint amilyenek mi voltunk. Nem olyan nagy bűn az, ha valaki segédmunkás. Sokkal nehezebb azért tenni, hogy emberileg különbek legyünk... humánusab- bak, mint tegnap. Az emberi értékeket nehéz növelni. Nehezebb, mint a másikat lepocskondiázni. És a lepocskondiázottakhoz képest emelem ki önmagamat. Hát engem is lenéznek! Tehát nekem is kell találnom valakit. És találok is. itt van a haverom, az Oláh Gabi. Együtt vívjuk a harcunkat. Legalábbis nagyon sokáig a maga módján ő is vívta — egyedül —, meg én is. Aztán egymásra találtunk, és sok mindenben szót értettünk. De neki még rohadtabb a helyzete, mert a pofájára van írva, hogy cigány. És ha valamit mond, odalökik neki: — MIT POFÁZIK A KOKER.Ó, HEGEDŰ VALÓ ENNEK! És akkor hahaha, jaj de jó, megint szellemeset szóltam. Evvel őt, az Oláh Gabit le lehet lőni. De nekem nem mondhatják, ezért könnyebb a helyzetem. Úgy-ahogy az ő fertályukból való vagyok. Tudod,vannak itt a vágóhídon mongolok. Nálunk tanulják a szakmát. Megyaduma: — Hej, micsoda emberek ezek? Szívja az orrát, figyeld má! Mindig mondom: — Öreg, hát te is szívod! Vedd csak elő a zsebkendődet! Fogadok, hogy nincs. Hát te 35
