Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 12. szám - Gál Sándor: A kert: vers
GÁL SÁNDOR A KERT gyakran látom a kertet elő-elő bukik miként a visszatérő álmok egy villanásnyi sugár s lebeg lezárt pilláim mögött a nyitott idő a kert kitáguló terei felett az ég megfelhősödik de olykor a felhőréseken átsugárzik a fény fák lombjára hull bearanyozza az estét árny árnyat követ mintha egymás nyomába lépkednénk mintha minden visszatérés egyidejű lenne itt belül az oszthatatlan tér egyetlen jelenében ebben a kitágult pillanatban amely sugárként bevilágítja a létezés hantos lejtőit ide még a kivágott szőlőtövek is visszatérnek hamvaikban újraleveleznek virágot nyitnak fürtöket érlelnek mire a mindenkori ősz szelíd fénye betakarja a csendet feltörnek a mélység párái köd-gomolyok lebegnek a vattás télben s hajnalonta a zúzmara felékesíti a lehajló eget láthatóvá lesz a láthatatlan a kertben amelyet a kitaposott gyalogút kettészel két égtáj nyílik belőle olvashatóan ilyen a kert kinyitható telve megforgatott földdel hogy a szőlő mély gyökerei a humuszos részt egyék növekedve s teremve ízes bogyót buggyanó mustú fürtöket minden időben az idő mindenségében áll ott itt bárhol már nem mérhetőn miként a diófa amely belenőtt a kerítés drót-fegyelmébe s ága-lombja velünk egyidős nevezhetném 5
