Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 11. szám - MŰHELY - Lengyel András: Müller Miklós és a Szegedi Fiatalok
A mennyiben ezek megütik a kívánt mértéket és egyéb tekintetben sincsenek a rendezőség szempontjaival ellentétben, nagyon megtisztelne, ha a kiállításon, a többi kép között, ezeknek is helyet juttatna. Ha azonban bármely oknál fogva a beküldött anyag nem lenne megfelelő, lekötelezne, ha képeimet, addig is, amíg értük elküldhetek, megőrizné. Szíves értesítését várom esetleg az irányban is, hogy hasonló nívójú képeket küldjek-e még? Őszinte nagyrabecsüléssel: Müller Miklós jh. Sajnos ennyi év távolából nem lehet megállapítani, milyen képeket ajánlott föl. Képei a kiállításon mindenesetre nem szerepeltek — a kollégium törekvéseit ekkor Kárász Judit 15 km című szociofotó-sorozata fejezte ki. A Szegedi Héten, mint a kiállításrészletet is megörökítő egykorú fényképfelvétel is mutatja, az ő, s nem Müller képei lettek bemutatva. Az elmaradt együttműködés azonban nem maradt tanulságok nélkül. Kárász Judit szociofotó-sorozata mindenképpen ösztönzően hathatott tájékozódására s minden bizonnyal példaként szolgált számára. A Bauhausban tanult fotós új világot, új megközelítést tárhatott eléje. S Buday, aki bár nem illesztette be a Müller-képeket Kárász egységes fölfogású sorozatába, maga is figyelemmel fordult feléje: kritikájával segítette tájékozódásában, formálta szemléletét. Ezt ő maga is igényelte. Amikor 1933 szeptember elsején elvitte képeit Buday műterméből, az asztalon hagyott névjegyre — többek közt — ezt írta: „Szerettem volna hallani kritikáját és sajnálom, hogy ezt el kellett mulasztanom, de azt hiszem lesz még rá alkalom, amikor útbaigazításaiból tanulhatok.” Adatszerűén nem tudjuk bizonyítani, de nagyon valószínű, hogy ettől az időtől lett szoros a személyes kapcsolatuk, lett művészileg is gyümölcsöző — főleg, természetesen, Müller Miklós számára. Ekkor alakult ki legalábbis „végleges” saját fotós arca. Ebbe alighanem belejátszott, hogy 1933 őszén — kihasználva az akkori jogászképzás csak vizsgákra koncentráló „intézményesített” lazaságait — néhány hónapra Bécsbe látogatott. Ausztria akkor egy hosszan elnyúló válság kritikus pontja felé közeledett, az osztrák köztársaság fölött már gyülekeztek a viharfelhők. Dolfuss már korlátozta a sajtó- és gyülekezési szabadságot, betiltotta a kommunista pártot, a szigorú beavatkozások azonban szinte érintetlenül hagyták a harcra készülődő párt- és magánhadseregeket — a fasiszták mind hangosabbak lettek. Müller — mint eseményekre, jelenségekre figyelő fotós — Ausztriával ebben a zavaros, feszültségekkel terhes helyzetben ismerkedett. Az Internationale Foto Service-nek s az ÖsterreichischeWoche- nak dolgozott, maga Dollfuss kancellár is lencséje elé került. A bécsi munkásfelkelés (1934. febr. 12—16.) még Ausztriában érte, a véres események hírére hívta csak haza apja. Bizonyos, e pár hónap — a maga élesen megnyilvánuló szociális, sőt politikai feszültségeivel — közéleti fogékonyságát erősítették, s a dokumentarista fotó iránti igényét fokozták. Nem tudjuk, bécsi élményeiről tájékoztatta-e levélben Radnótiékat. Bizonyos azonban, így vagy úgy, de mindenképpen szólt róluk nekik. A kapcsolatot ugyanis tartották, konkrétan tudjuk például, hogy doktorrá avatásának (1935 november) ünnepségére Budayt is meghívta. 3 Az egy városban élők ritkán s esetlegesen leveleznek csak egymással (nincs rá szükségük), érthető hát némiképp, hogy Buday Györgyhöz s a Művészeti Kollégiumhoz 71
