Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 1. szám - SZEMLE - Szakolczay Lajos: Illyés Gyula estéje: Illyés Gyula: A Semmi közelít: [könyvismertetés]
is közelebb merészkedik. Lassan kozmikussá válik az elmúlás mint érzés, annak ellenére, hogy számtalan bátorító, önszuggesztiót növelő fölszólítás kerül a papírra: „legyen a tekintet merész, / / bár semmik semmijébe néz” (Mit súg a marihuana); vagy: „meg lehet küzdeni a téllel! / Le lehet győzni minden vak erőt .. (Sürgető kikelet). Biztatja magát, de ez már nem a Hű emigráns állapota: „Haza az húzott, ami elűzött: / az ország szolga-volta. / / Szabadság! küzdők, egyre küzdők: / ne legyek hazámnak se foglya“. Egyre inkább elhatalmasodik rajta a félelem, látomásai a megzavarodott természetet, az elszabadult tárgyak fenyegetését közvetítik: a holdvilág halálszínú're meszeli a falakat, az évszakok cellafénynél éldegélnek, a sín — megint egy utazásjelkép! — hóhérkötélként tekereg. Úgy érzi, elrendeződött körülötte minden, ami történni fog, az végleges, visszafordíthatatlan. Egy kórházi rendelő várószobájában felötlik benne kiszolgáltatottságának — mímelt közönnyel, már-már tréfálkozva fogadt — következménye. A Rögtönzés röntgenre várva eme megrendültség mérnöki pontosságú rajza: Halállal— mit törődnöm? O dolga, hogy megöljön: már nem az enyém. Gyilkos, meg Áldozat, ki-ki rendelt helyén. A kemény, de józan fölismerés a költővel számoltatja a napokat. A legegyszerűbb versnek, a mindössze nyolcsoros költeménynek is az a két sora a legdöbbenetesebb, amely a létezés tényeit rögzíti. Hadijelentések végződnek ilyen száraz, közlő modorban: „Levegő a tüdőmben. / Vér ereimben.” Hol van már a Két pad között félig komoly tréfája, ha nincs épületfa és kő, „termeljük ki a temetőket!” Hol a Végső exodusban megcsodált „gyáriparilag dolgozó” fák és a föld alatt „ősanyaggá” kövesült holtak törvényszerű anyagcseréje! A költőnek — így a Magán-Golgotán — még csak árnyékát feszíti keresztre a Nap, de már oly megfeszítettségben él, mintha csupán a stációk közötti szünetek — megannyi alkalom a megüdvözülésre — kínálnák a boldogságot. Hite, amely eddig jobbára hitetlen hit volt, valamelyest visszatér. A Rács mögöttben meg- rójja Kassákot, és a Munka, a Szép Szó, valamint a Válasz köreiből mindazokat, akik tegezve „Istent is szólítgatták”, a Megláthattál volna című költeményében már ő is ezt cselekszi. Verse a (pillanatnyi?, végleges?) megtérés dokumentuma; tele számonkéréssel, konokságból következő, szinte magához vonzott sebekkel, ugyanakkor a kérlelés, könyörgés, a tanítványnak nem egészen kitartó tékozló fiú bűn bocsánatának példája. „Megláthattál volna azért is engem, / mert, Mindenható, ha vagy s látsz valóban / (mint rég ama Szem a szentkép-keretben) / mert nem zavartalak, mert nem kopogtam,//mert / nem riszáltam feléd sem sebem, sem / érdemem, hogy nézd: így jártam nyomodban! / Illemre nevelt anyám: nem csengtem / s rátartiságra apám: nem tolongtam— / /— s igazmondásra épp a — Hit / /— a hited/— nevelt, hogy így magamban kivetetten, / e földön itt, veled vagy ellenedben, / / magamféle is kezdhet valamit— / / Nem voltam könnyű fiad. így / végy számba, ha ürül hely a Seregben”. Illyés Gyula életművének utolsó szakaszában az efféle oldódásokkal — emberi gesztusokkal — a kemény, közösségért perlő „póz” mellett fölmutatja a melegebb, az ún. őszikékhez közelebbi színeket is. Mégha nála nem föltétien újdonság is a nő, az asszonyi természet dicsérete, itt különösen megragad: a megroppanni látszó létben bizodalmát nyújt egy nő s egy gyermek keze, tá- gabban a családhoz való tartozás. Szoros ez a kötelék, s mert úgy véli ,hogy bármikor megszakadhat, még erősebbé kívánja tenni a kapcsolatot: „Együtt vagyunk. S mert minden búcsút int, / mi is egymásnak: ég veled? / Még szorosabbra. Ha lehet.” A költő estéjén a közösség csillaga mellett még egy másik is világít — a nőé, melyet ezúttal a hitves jelképez. De ez a két szerelem szinte ugyanaz. így a cím nélküli testamentum a népnek és az áldott kedvesnek szól. Avval, hogy törékenységében is erőszakosan hagyatkozik, a címzett(ek) becsültetnek meg: „Hogy végzem? Nem tudom. Akárhogy: / / a búcsú szavát mártudom: / Azt rendelem: túlélj / és minden lépésed legyen áldott / s bűnt is bűntudatlan ítélj”. A posztumusz kötet töredékei közt — a szerző Folytathatatlan verseknek nevezi őket — van még egy remek. Nem úgy nagy vers, ahogy megszoktuk a jelentős lírai daraboknál. A költő még egy furcsa igével csikorgóssá is teszi a zárást. De ez az öt sor evvel a „botlással” még inkább himnusz -töredék lesz; vallomás, melyet csak áhítattal szabad hallgatni: „Földtelenné vá!t nemzetem, / beléd temetkezem. / Futó homok / múltú, jövőjű nép, / beléd / halhatatlanu- lok.” így legyen! (Szépirodalmi Könyvkiadó, 1983) SZAKOLCZAY LAJOS 90
