Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 1. szám - SZEMLE - Pintér Lajos: Hervay Gizella: Lódenkabát Keleteurópa szegén: [könyvismertetés]
HERVAY GIZELLA: LÓDENKABÁT KELETEURÓPA SZEGÉH Lassan egy éve forgatom ezt a kötetet, egy éve készülök írni róla, vallani róla. Értékeit már fölmértem, csak éppen elbizonytalanodik a toll, ha ilyen értéket érez kézközeiben. Áttekinthetjük már e kötetről írott kritikákat is, s elmondhatjuk: inkább megrendült sorokra leltünk. Igaz, joggal, hisz a Kolozsvárról Óbudára áttelepült költőnő posztumusz kötetét, búcsúbeszédét olvassuk. E megrendültség s a nyomában járó udvariasság azonban elfödte a kötetet magát, azt, hogy az utóbbi évek talán-tán legjelentősebb költői teljesítményével kell szembenéznünk. Igen, szembenéznünk, Hervay Gizella ugyanis nem a passzív gyász, hanem a szembenézés parancsát hagyta ránk. A dolgok elébe vágva: nem fekete színnel festett könyvben üzen: könyvében példás rendben a piros és a fekete, a gyász és az öröm, az elmúlás közelsége és az életigenlés méltósága. A kötet borítóját mesteri mód elkészítő Deim Pál jól érezte ezt a kettősséget: a könyvborítót uraló feketét s fehéret tűzpiros sállal kötötte át. Kányáéi Sándor egyik versében a kolozsvári Malomárok és Telefonpalota közötti járdaszigeten fekete-piros táncot járnak a lányok. Hervay Gizella verseiben is együtt lüktet a bánat és az öröm, hirdetvén az emberi teljességet. Esszéjének zárógondolatával mondja egyhe- lyütt: Szilágyi Domokos szerelmes lett a halálba, „de nekünk az a dolgunk, hogy ne csak megrendüljünk, hanem éljünk a közös életben maradás kérges reményével”. Hervay nem az a költő, aki csupán fölidézi a törvényeket, a világ történéseit, hanem az, aki mindezeket magára is vonatkoztatja. Verseskötete is erre példa, e fölidézett „kérges remény” ölt benne testet. Életének utolsó éveiben költői megújulásának, roppant fölívelésének lehettünk tanúi. Művészete nemcsak mennyiségében épült, úgy is, hisz sorra jelentek meg könyvei, hanem más minőségbe is váltott. Hervay, aki a romániai magyar irodalom számontartott és becsült alkotója, ekkor már a mai, egyetemes magyar irodalom élvonalában, legelső vonalában is ott tudhatta magát verseivel. Hogy egyik-másik pályatársa is ott tudta-e, hogy a szakmai vagy nem szakmai közvélemény is ott tudta-e? Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem. Nem láttam alkotót rajta kívül, akiben oly magasra csapott volna a közösséghez tartozás lángja, s ugyanakkor oly mélyben tartotta volna a magány megélése. Mégis otthon tudhatta magát: életében is ifjú szívekben élt, pályájuk elején lévő költők egyik csillagukra, már reá tekintettek. Versmondók, énekesek kiáltották halk szavait. Nemcsak ez a kötet van itt asztalomon, baráti emlékek is felidéződnek, még tárgyai is körülvesznek. Egy dzsessz-lemez, Tőle kaptam s Szilágyi Domokos kedves lemeze volt. Egy bukaresti József Attila-verskiadás, szintén Tőle, e kötettel juthatott el sok év után hozzánk József Attila, mondta. S egy ajándéka még: A zsoltárok könyve, új magyar nyelvű fordítása 1977-ből. Ezek is, mind-mind mostani verseskötete felé mutatnak. Szóljunk csak a zsoltárok könyvéről. A Lóden- kabát Keleteurópa szegén kötet utolsó ciklusába Hervay Gizella, bizonyára az új zsoltár- fordítások ihletével, egy versfüzérnyi „zsoltárt” írt. Fejezetcíme szerint: gyalogzsoltárt. Ha kötetének nem is ezek az esztétikai csúcsai, szemléletének mégis leginkább kulcsai. Hervay gyalogzsoltárt ír, mily nyelvi remeklés: a vallásos zsoltárok a mennyekben járnak, az ő zsoltárai gyalog s bizonyára mezítelen lábbal — a földön. E versek nem istenes versek, nem túlvilági vigaszt kérő versek, hanem tagadók, hanem pörlekedők. Költőnk ekkor már perlekedik az idővel, az elmúlással. Állásfoglalását e versekben félreérthetetlenül újra ki akarja még mondani, manifesztálni akarja. Hogy ő igenis hisz a halál utáni életben, hogy ő hisz a túlélésben, de nem a túlvilágiban, hanem abban, amely által az egyént megőrzi fönnmaradó közössége, őrizésre hagyhatja eszményeit, továbbélésre szánja műveit. A népmesék hősei föltámadhatnak, szétszórt csontjaik egy testté újraépülnek, halhatatlanságot találó királyfiak. A népmeséknek van egy jelenen-múlton-jövőn túlmutató időrétegük, ahová a cselekvések érvénye még kiterjed: a folklór idő. Idő, ahol József Attila versbéli képét idézve, pontosan, szépen végzett dolgainkat csillagok égi járása méri. E „folklór idő” kimunkálására Hervay Gizella különös gondot fordított kötetében. Égyrészt azzal, idéztük, hogy elhatárolta magát s a gondolkodásmód egészét a vallásosságtól. Másrészt azzal, hogy összetevőit érvényesen megfogalmazta. Hervay Gizella sirató-feketéi mellett, panaszai mellett ott kötetén a piros szalag, e folklór idő vallatásának egyetemességigénye: piros szalag. A szerelemkép: piros szalag. Szerelmesei nem paplannal, egymással vannak beterítve. A versek otthon-képe is tűzpiros, a nyelv is játékba téved egyszer-egyszer, merészen rántja össze metaforává a világ távoli pontjait; ritmusok tánclépését próbálja, rímeket lobbant föl olykor. Egyik rímét figyelem hosszan: egyszál a szerelem / fateknőt kiéget / gyáva vagy Uram gyáva / magaddal beéred” Kiéget-beéred: e rímpár is egy földrengéses arc megmenekült mosolyát hordozza. Figyeljük csak meg,_ Hervay folklór-idője micsodatávlatokat nyit. ítélet utáni csendben ül,írja magáról, halál utáni szerelemben. A költői kép egyszerűsége is elemi erőt hordoz, figyeljük a vers folytatását: egymás mellett a fallal szemben. E versekben már a föld alól küldi levelét, röggé virágzunk, írja, világgá tágult szemről vall, fe91