Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 1. szám - SZEMLE - Szakolczay Lajos: Illyés Gyula estéje: Illyés Gyula: A Semmi közelít: [könyvismertetés]
váltani őket. A költő kereszthalála — így Illyés— nem Krisztusé. Áldozatot hozhat népéért, de meg nem válthatja bűneitől. Vagy igen! Mert ez a kis vers, mint minden remekmű, távlatos: a búcsúzótól úgy kapunk még egy erkölcsi intést, hogy szavaitól szinte megigazulunk. Illyés a varázsló, a jó pásztor? Az. De ő a dühös, a szellemükben meggyalázottakat védő ember is. Soha gúnyosabb verset Az egyeduralom porráomlásánál! A Rákosi Mátyás előtti, három írót megbélyegző kihallgatás egy egész nemzetet ültetett a vádpadra. Ki hallgatott ki és kit, nem tudni, mert a „tömzsi tyrannosz” csak beszélt, beszélt, beszélt, s midőn három óra elteltével elengedtettek a behívott írók, a valót — az Országházat, Lánchidat stb. — anyagtalannak, önmaguk kísérteiének látták. Ehhez hasonló gyilkos karikatúra a Gyömölcskosár is. A gyilkos kivételesen itt szó szerint értendő, hiszen „a szép tájszólású állami hóhér” Pestre költöztetése apropójából hívatta magához a köz- biztonság „fölöslegesen is egyenruhás” főfelelőse „a művészvilág népi eredetű közismertjeit”. S a nyájas társalgás közben az asztalon természetesen ott virított a déligyümölcs — „a boltokból csak krumpli-dohosság árradt” —, melyhez tüntetőén nem nyúlt senki. Illyés eme dermesztő emlékek fölidézésekor — magamban így látom — remeg, ha nem öklend; az ötvenes évek az ő valósága is, ha másképp nem, legalább a művészet igazságtevő erejével zúzasson porrá a zsarnok. Mintha nevetne, mikor verse fölé írjacímnek: Utólagosan. De elítélés van ebben a keserű mosolyban, megvetés. S az időhatár átlépésével — tágításaiban is egyetemes! — most már az általánosra esik a hangsúly. „Utólagosan derül ki, de ez csak növeli az ámulatot, / mert hisz egyben hitelesíti a tényt: hogy / mennyi eszelős, született bűnöző, beteges önmutogató / veszi kézbe és milyen könnyen, majd folyamatosan / a kormánykereket / kis és nagy népek történelmi jármüvein.” Hát ilyen ez a búcsúzás — történelmi visszapillantás is egyben. S a jelen átvilágítása, melyhez — a költő úgy véli — joga van. E kivételes, mert sérelmekre, sértődésekre nem nagyon figyelő magatartást a makulátlan személyiség hitelesíti. Honnan az indíttatás? Még mindig Petőfiből. S innen a nyílt kimondás bátorsága is. A költőelőd, jelezvén az életmű fő sodrát, többször is fölbukkan a Semmi közelít verseiben: név szerint és utalásokban, sőt Illyés az egyik költemény címét (Egy estém otthon) tőle kölcsönzi. Július 31-e számára Vers-ünnep, kettesben. Bár ki tudja, hogy ezúttal hányadszor idézi meg halálának évfordulóján — ő csak így mondja — Sándort, még mindig van érvényes szava. Azok számára is, akik őt épp túlságos „honszerelme” miatt vetették el, hangoztatván: érdes szavával csupán a magyarságnak keres boldogulást. Igaz, hogy egyértelmű kép rögzíti a „völgyi Rom”-má lett „szel- lős ház” — „Fölrakhatatlan?” — és a „hajh, hányszor kilakoltatott hű háznép” sorsát, történelmi vesszőfutását, de a költő morális tartása nem engedi, hogy folt essék minden népet becsülő köz- zép-európai kiskátéján. Mennyi metaforikus báj és száz év előtti klasszikust szólító közvetlenség, hogy igaza, vágyott jövőképe kitudódjék! „... még csak tátog, Sándor, levegőn a halnép, / igent voksolva: úszni vágyik; / igen: testvériség-óceánig!” A nép, amelyhez mindig hű volt, melynek történelméből erőt merített. Plebejus indulattal átkozta elégszer fajtáját, de néki írta himnuszait is. Meg volt győződve tehetségéről, elhivatottságáról, élni akarásáról — ezek nélkül egy kis nép hamar fölmorzsolódnék. Jóllehet végleges hajó- útra indul — szívesen s többször él evvel a megnevezéssel —, amit bizonyossá tesz a révület is: „Homálylik a part képe s egyre jobban / az integető ismerősöké”, figyelme a jövő nemzedéken: becsülje meg értékeit! Bibó István „elutazása” tudatosítja benne, furcsa „kanállal kavar üstöt a halál”, ami abból is kitetszik, hogy van aki „épp attól lesz élőbb— hogy halott”. S eme élő, mozgó értékek mégegyszer föltűnnek szeme előtt: a zengővárkonyi (Fülep Lajos), s a sajkódi (Németh László), amint osztja magát, és Szabó Lőrinc, a holtában is védelemre szoruló, meg az „időzített akna-szív, aki tudta célját” (Nagy László). Ha korábban példás volt értéktisztelete, most bölcs. Féltékenység, mint egyik-másik nagyságunkat, nem kínozza, pajkos derűvel és harmóniával szemléli természet és ember egységét, S ha fölsóhajt — „megtanítanám venyige-takarni, / kendert nyüni az emberiséget” —, csak annyit rebeg el: jobb volna visszatérni a természetes dolgokhoz, egy emberléptékűbb világ megteremtése talán még megakadályozhatná a tragédiát. Noha hivatásszeretete alig engedi, hogy a köz ügyein kívül mással is foglalkozzék, egyre többet boncolja magában azt, aki vén; egyszer szórakozva az elmúláson, másszor riadalmakba burkolódz- va. A Különös testamentum című kötet verseiben a lírikus állapota még nem oly egyértelmű, ezt jelzi az idő múlását rögzítő szavak változatos gazdagsága: idősödik, öreg, vén. Mostanra — nem csak a költő bölcsebbé válását, de elszántságát is jelképezve — már csupán a vén, vénül, vénhedek s (egyszer) az agg maradt — kedélyt és állapotot tükröző tulajdonságként és létigeként egyaránt. A posztumusz könyvben az alábbi sorok, jelzős szerkezetek stb. olvashatók: Vénül a szív, Ne ródd meg a vént, hova viszed a vént, vénebb vagyok a legvénebb háznál, főt hajt a vén, Száradó vének vaspadon, nem mindenestül hülök-vénülök; és: vén paraszt, vén juhász, vén hajós, vén derék, vén szemem, vén Föld, vén nap. Ahogy verscím is közli: állandóan Tükre előtt a vén; arca ráncait nézve egyúttal a Föld kérge alá (is) lát — a természet és a világegyetem titkait kutatja, s végső megrendültségében Istenhez 89
