Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 1. szám - SZEMLE - Szakolczay Lajos: Illyés Gyula estéje: Illyés Gyula: A Semmi közelít: [könyvismertetés]

Tanulságos lesz egyszer megvizsgálni, hogy az utolszor szólónak mik, milyen gyakorisággal és súllyal jutnak az eszébe. Hogy elsőbben a gyer­mekkor színhelye, Tolna, az csak természetes: a bognárműhely élő, mert személynevet kapott szerszámai (Gyermekkorom lelkestársa), a fotográfushoz induló család ünnepi készülődése (Vihar előtt), az estéli harangszó, melyben Pe­tőfi Sándor cseng-bong, friss hangon (Terjed a falu). Majdnem ugyanilyen intenzitással fog­lalkoztatja a háború s a kiszolgáltatott helyzetben vergődők sorsa (Vizsgáztató halál, A háború­tól rettegőknek stb.), s nem kevésbé, hogy má- iglan érvényes szavú kor- és nemzedéktársai, Fülep Lajostól Németh Lászlóig és Szabó Lőrinc- ig beépültek-e eszmevilágunkba, művelődésünk­be vagy még csak mindig téblábolnak, befogadásra várva. Napjai gyorsulnak — tőle a kép — akár a pos­talovak, s ő, a bölcs vén, igyekszik minél jobban kihasználni az időt. Nem vitás, őz-csenddel teli korty lélegzetre vágyik, hogy öregedéssel sú­lyosbított magánya némileg oldódjék, melyben még most is túlságosan nagy a csatazaj. A menekvő és a kényszerűségben szóló — mert erkölcse nem engedi, hogy hallgasson — drámája ez; nem elég a téllel, az „áradó”, „a hó alá takart halál­szaggal” megküzdeni, újólag ott a már-már kény­szerképzetnek ható történelmi zúzódások egész sora. Ferdítések, letakarások, átmázolások, a meg­háborodott elmével hatalmat gyakorlók gyalá­zata. Az Ad glóriám vasconum sötét kezdőképe már megadja a hangot: „Hazáink — határai! Akár a tűiért sajtok kérge — : ez itt / szűkre szikkadva, amaz ott meg cseppfolyósra nyúlva: penészlenek.” És folytatódik a kiútta­lanságot, megfeszítettséget, kiűzetést ostorozó vádbeszéd — Illyés zseniális, mert reményt is nyújtó zsolozsmája — mindaddig, míg meg nem szólal a kétkeziek, az építők bölcs nyugalmát hirdető hang. Mire felel? „Mert összefűz, ami megűz: pünkösdi lángként szívekbe osztja szét: / menti örök életre veled is azt az egy hazát, melyet valóvá: okozattá most gyúr lélek- beli ok. / Összeterel, mi szerte ver!” Erre a szép elméletre jön válaszként, megint csak a képes beszéd igazát hirdetve, az a példázattá emelt munkafolyamat, melyben összegződik, mint­egy az életmű filozófiáját jelképezvén, a lehetet­len megkísértése: „vállaljuk teendőnket a zugokban, / a gyertyafénybe emelt kémcsö- vek-kívánta / kitartást, a téglák darabon­kénti / meggyúrását, kiégetését, kivárva /— szó nélkül, hogy megérdemelték — / hány s hány nagy porrázuhanást. Kezünkben, / kesztyűtlen, napszámos-kezünkben: / hogy rakható újjá a Ház a földön, / sőt tán Bábéi­nak, a Dacnak, / mégis megépítendő tor­nya.” Mint Adytól máig oly sokat, Ót is a nagy szim­bólum, a szellemnek lakóhelyül állítandó kated- rális izgatja, ezért ír verset „Németh László születésének nyolcvanadik ünnepére”. Az Üd­vösség vagy halál befejező képsorában ugyan­az a dac munkál, mint az Ad glóriám vasconum fönt idézett jelenetében. Hogy komponálni tud, az nem újdonság, hogy a dramatikus zárással mily átokjövendölést szakajt a „kézre kapott” hit elsikkasztása miatt bűnössé vált tolvajokra, az rögtön kiderül: „Vagy fölépítjük mi is azt a Templomot, / vagy népét Hadúr is szét­szórja / s a kárhozókra, kőre kő, / a bünte­tő / idő botja kopog”. Ökonomikus, még a halál előtti években sem pazarolja szavait. És megbízik az olvasóban avval is, hogy számtalan gondját, kételyét reátestálja. Az Egy akol című verse mindössze tizenhét sor, s mi mindent tud benne összesűríteni! A cím­választás tudatosságához nem férhet kétség. Az akol, az állatok számára elkerített hely a pusztát, Illyés kedvenc, remekművet is teremtő témáját juttatja eszünkbe. S egyúttal az összetartozás melegét. A címet olvasva még alig gondolhatjuk, hogy a költő a határok közé terelt „nyáját” azonnal jelképpé emeli. Pedig erről van szó: az összeterelő mozzanatról. Egy pillanatot nagyít föl a kép: valaki — a költő mint közösségért fe­lelő jó pásztor — még egyszer, utoljára hátra­néz, hogy számbavegye a reá bízott értékeket. Döbbenten tapasztalja, nélküle is megy minden a maga útján. Eme józan észlelet áll a vers közép­pontjában: „Vonják kottavezette szemmel / vonójuk a hegedűsök. / Fújják rezük a kür­tösök. / Nem néz a nő-szólista sem fel. / Nem kap egy pillantást a mester”. S innen már csak egy ugrás a hatalmas látomás­ig. Noha érezzük a tágítást, alig megnevezhető. A remekműnek nincsenek szabályai, szinte meg­magyarázhatatlan, mit, miért csinált a költő. Az Egy akol is ilyen költemény. Mégis, ha valami­képp föl akarjuk fedni a rejtélyt, először a dolgát minden különösebb irányítás nélkül tevő nagy „zenekarra” kell figyelmeznünk. Amelyben ki­ki tudja a maga szerepét, olyannyira, hogy még az őket irányító karmester sem kap — ha csak egy pillantásnyi — visszaigazolást. ...„bár megszállottan, mint a sámán / hajlong ö, kapkod, int nekik, / bőgő széllel úgy birkózik / nyalva verejték csöppjeit—”. Ki ez a megszállott? A karmester, vagyis a költő. A költő, aki vakhite — tévhite, rendíthetetlen hite? — szárnyán szinte megistenül, de már alig van hatalma. Hová lett magabiztossága, figyel­meztető hangja? Miért az életútnyi próba és gyakorlat, ha már ő is — erkölcsi figyelmezte­tése, szava — megkerülhető? S a nagy — Illyés sugallta — űri zenében, amikor már egy „távo­li Úr” „érzékszerven túl hallhatókat” is közvetít, eggyé olvad az egész terem. Hallja a zenét, lelkét kitárná minden jó előtt, de csupán a megvilágo­sodás élményét kapja. És a döbbenetét, mit a köl­tő közvetít: bárhogy szeretné, nem tudja meg­88

Next

/
Thumbnails
Contents