Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 1. szám - SZEMLE - Szakolczay Lajos: Illyés Gyula estéje: Illyés Gyula: A Semmi közelít: [könyvismertetés]
SZEMLE ILLYÉS GYULA ESTÉJE Illyés Gyula: A Semmi közelít Posztumusz könyvet olvasok, már a címéből jeges szél fúj: A Semmi közelít. Illyés Gyula észlelete, eme „jövőváró” kép éles, tömör, hideg. Noha egy rég volt falusi kocsma tekezaját idézi meg a költő hatvan év távolából, a csönd és a zaj drámai összeütközését, félig-meddig már az új földrész sejlik föl a versben, melyet csak pontosít az emlék létélménnyé válása. „A csend időtlen kerete” — íme egyetlen sor mint állapot, mint veszély. Nincs határa ennek a — később többször is fölbukkanó — senki földjének, csak az egyre erősödő bizonyság: rá fog lépni ama láb, ha már most nem a foglya. Illyés majd évtizedes búcsúja azért megrendítő, mert testamentumot írván sem akar belenyugodni a megváltoztathatatlan ba. Búcsúéneke sem őszike, melyet sejtelmes fénnyel tölt meg a langy nap, hanem to- borzó dal. Kemény, közösség előtt elszámoló és hagyakozó írás. Nincs benne ellágyulás, elernyedés; attól szép, hogy még most is életprogramot és célt hirdet, a küzdés bátorságát és szabadságát tartva szem előtt. Ama 1977-es testamentum különösségét, minden más mellett, a Dugovi- csok iránti bámulat (is) adta: „az elesők, fet- rengők, már csak ők, / a tébolyultan küzdők vonzanak, / kik — védeni bár semmi nem maradt — / kitartanak, kitartanak.” Bámulat? Hódolat inkább, hiszen a költőt minden régi és új Zrínyi főhajtásra készteti, lett légyen az példás jellem, kis nép vagy igazát kereső történelem. A hátrahagyott versek csaknem ötezer soros gyűjteményébe több kötet anyaga szorult, de a sajtó alá rendező Domokos Mátyás, az életmű talán legjobb ismerője, olyan rendet alakított ki, melyben egy kényesen tiszta jellem gondolkodásáról, fél évtizedes gyötrődéséről, megrendült- ségéről is hírt kapunk. Egy bajvívó nemzedék nagy harcosa búcsúzik, s jóllehet a bölcs hasznosságtudat még mindig olyan friss, hogy építésre ösztönözhet népet, nemzetet — nem feledkezvén meg a szétszórt nemzetiségekről sem —, de a gyermekcsörgő, a jövő várományosának hangja is hallik. Ez Illyés tartása, racionális látomásainak rendje. Nincs okunk titkolni, a ciklusteremtő kedv s az önmagához talán még kíméletlenebb szigorúság helyébe most az „áradás ” lépett. Minden posztumusz könyv sajátja ez az értékkeresés: a gondolkodás mint folyamat megmutatása. S ebben a kényszerűségből ilyenné lett összegző rendben a töredék, a változat, a be nem fejezett vers, a talán eltitkolni vélt verscsíra is ugyanannak a sornak tagja. Olykor, önmaguk háttérben (fiókban) maradva, jelentős verseket dobnak föl ezek a „kötőelemek”, itt dokumentálnak, magyaráznak. Kétség nem fér hozzá, szellemi izgalmuk alig kisebb, mint a nagy verseké. Mert forgács-e az aforisztikus voltában is nagy ívű „aránypár” két egyenrangú, az életmű szerint azonos minőségű tagja? „Hazafiság: anyafiság.” Az egysoros verset a párhuzamon túl nyilván a szóalkotás leleménye is élteti; mint azokat az igéket — beistenesedik, halhatatlanunk, megiste- nül —, melyekben a költői találékonyság csupán hangulatfokozó, hiszen a Pogány istenesedés (ilyenek olvashatók még benne: családiasul, kezesül) Széchenyi, Vásárhelyi Pál, még inkább a márciusi ifjak máig is fölfedhető (?) élő hatását kéri számon a tájon, a Halhatatlanulás pedig öniróniával vall a remekművek, egy Dante, egy Villon, egy Homérosz csodatévő erejéről. Illyés mikor a Posthumus — munkában azt írja, hogy „szóra birom igényes toliamat”, játszik valóban, hiúságáról rajzol karikatúrát, de nem tudja — nem is akarja — vonásait annyira elferdíteni, hogy csupán bohócmaszk üljön az arcon. Humora sohasem harlekini, hanem vaskos, töredezett, férfiszeméremmel közölt tapasztalati valóság. Távol a cirkusz kifinomult mozdulataitól, a kocsiszínekben játszó vándortársulatok közelében.Csak annyira eltorzulva, hogy még lássák: búcsúja komoly, végleges. S hiába idő előtti meghurcolása — kinevetése — az igényes tolinak, valóban az: gondolataihoz idomult, hozzánőtt, már-már testrészévé vált a lelkiismeret ébresztő szerszám. Ebből adódik, hogy ismeretlen vonás úgyszólván nincs is a kötetben, ugyanaz a tömör, feszítőerőről tanúskodó mondat, mint régen, a közbe- ékelések, pontosító írásjelek sem maradtak el. Képes beszéde, formaigényessége most is lefegyverez, nincsen könnyen — félkézzel — odavetett sora. Az önmagához mérten is magas fokú igényességgel írott darabokban — feszített állapotát némiképp csak a visszarándulás az emlékbe igyekszik oldani — összefoglaltad k mindaz, amit a „szív-fagyba zárt ember” történelemről, politikáról, hatalomról, kis és nagy népek sorsáról, nemzedékének kiemelkedő tagjairól — barátairól! —, a földet elöntő „tömzsi tyranno- szok” egyeduralmáról s porráomlásáról, a közeli és távoli jövőről gondol. Számára a vers még vénülő szívvel is szolgálat, s a bevégzett munka öröme s a jó érzés, hogy valamit hasznosat (?) csinált, nyugalommal tölti el. „Próbáltam én is kisimítani / meg-megdagadó, meg-meg- lappadó / óriás arcán egy-egy rángó ráncot, /fájó fintorgást/ a Föld nevű égi szülöttnek.” (Diadalunk). Kétségkívül lemondás is van a fönti — eredménytelen? — kísérletezést életprogramnak valló költő szavaiban, melyet egy furcsa állapot magyarázhat: „Súlytalano- dunk kimenet a létből.” De evvel megfizethetetlen kincset kap, a látás hatalmát. 87
