Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 11. szám - Kunszabó Ferenc: "Szállásainkon éhínség, fegyver, vakhit és kolera dúlt": részlet egy készülő dokumentum-regényből

szállásolt. Talán október tizenhatodikán, de lehet, hogy később, fölálltak sorba, előttük tiszt, addig ismeretlen karszalaggal, s szöveget olvasott elő, melyik szerint is a honvédek fölesküsznek Szálasi nemzetvezetőre, s megfogadják, hogy utolsó csepp vérükig harcolni fognak. A katonák laza tartásban, dünnyögve, lehajtott fejjel ismételték a szöveget, s szótlanul oszoltak. Mindenki tudta, miről van szó: nem sikerült Horthy fegyverszüneti terve. A kifejezést, hogy „utolsó csatlós”, mellyel később any- nyiszor arculverték a magyarságot, ekkor hallottam először, mégpedig az Árpád-sávos tiszt szájából, aki az eskütétel után levonult a pincébe, hogy melyik borból rendeljen katonáinak: „A legrosszabbra számíthatunk, mert ezután nem lesz irgalom” — mondta. „Azok is emberek” — felelte apám, s emlékszem, milyen kétkedő reménykedve pillantott föl erre a tiszt.

Aznap este kezdtünk bunkert építeni, kettőt. A Szikszay út (ma Édesanyák útja) 18., 20., 22. számok alatt, szemben a szőlőtelep alsó kapujával, három uradalmi cseléd lakott: Ari, a kertész. Baranyai, a kőmíves, és mi. Az első kettő közös fedél alatt, s nem ki az utcára, mint mi, hanem hátul, a telek végében, úgy hogy gazdasági udvaruk az azóta tövig elhordott Zsindelydombra szolgált, sőt, annak lábjába volt bemélyítve. Ide építettünk egy rejtekhelyét, fáskamrából nyílót, s onnan jól álcázhatót, eldugni értékeinket, s majdan az asszony- meg lánynépet, előre pedig, a mi telkünkre legális óvóhelyet, a krumplisverem nagyobbításával, mélyítésével, s körülbelül másfél méteres földtakaróval. „Az aknát kibírja, ha pedig nehézlövedék találja telibe, akkor úgyis mindegy: a miatyánkot előre elmondjuk” — mondták a férfiak, mind katonaviseltek.

Akkor már csapat csapatot követett a városban, magyarok, németek, horvát, szerb, ukrán önkéntesek, tüzérek,gyalogosok, páncélosok, fogatoltak, gépesítettek; egyszer mi, gyerekek, páncélvonatot megnézni rohantunk az állomásra — az átvezető országutak folyton eltorlaszolva, minden középület hadicélra lefoglalva, minden nagyobb udvarba, így a miénkbe is, katonaság beszállásolva: akkor már gyűrűben volt a Nyírség, ittrekedt sokezer katonával, s még több menekülttel. A front hol északról, hol délről, hol nyugatról, hol keletről látszott közeledni: egyik nap erre vonultak a csapatok, mert ott reméltek áttörést, másik nap éppen az ellenkező irányba; a Sztálin- gyertyák már nappal is világoltak, a repülőket régen nem számoltuk, s bár a várost végig nem bombázták, egy délután, állítólag véletlenül, felrobbant egy lőszerekkel tömött szerelvény az állomáson: minden rombadőlt, a környéken is, volt repesz, mely a városháza tornyába fúródott, s még másnap hajnalban is robogtak az ágyúlövedékek, sivítottak házunk fölött a kézifegyver-töltények — szóval, aludni úgysem lehetett, építettük hát bunkereinket, életünk, s kis vagyonkánk remélt megóvóit. .. Építettük nyugodtan, körültekintően, gondos számításokkal, elsietések nélkül. A nők, kik mindig érzékenyebbek, s korábban még ki-kitörtek hisztérikusan, mostanra lehiggadtak, és csakúgy, mint mi gyerekek, átvették a férfiak ki nem mondott véleményét: A történéseken változtatni úgysem tudunk, belefolyni sem, marad tehát az egyetlen feladat: élni. Tárgyszerű és célszerű volt mindenki: ezt ide kell tenni, azt onnan el kell hozni, amazt hagyjuk a helyén, mert feltűnő lesz, ha semmit sem találnak elöl. ..

Kik nem találnak? Ők. Mindenki, aki nem mi vagyunk, a búvó életre rendeltetettek, hanem akiknek a fegyver vagy a zavaros helyzet kihasználása jutott ebben a nagy világégésben.

Azt hiszem, október húszadikán vagy huszonkettedikén szűnt meg Nyírbátor második élete: nem működött a távíró, a posta, nem nyitottak az üzletek, a városházán nem volt senki, és leszerelt a pár városi rendőr, a csendőrök meg elmenekültek: még aznap éjjel megszűnt a közrend és közbiztonság, de mikor kivilágosodott, zavartalanul fosztogatták tovább az üzleteket, középületeket, elhagyott úri házakat. A legdúsabb

20