Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 11. szám - Kunszabó Ferenc: "Szállásainkon éhínség, fegyver, vakhit és kolera dúlt": részlet egy készülő dokumentum-regényből
zsákmányt azonban a három zsidótemplom kínálta, mert oda zsúfolták be az elhurcoltak ingóságait. Mi csak hallottuk a zajt, és láttuk, amint a jónép hosszú, szakadozott sorokban Nyírbátor nyomornegyede, a Vásártér — népi nevén: Kanada — felé cipelt minden elképzelhető holmit. Apánk azt mondta: elmehetünk, megnézhetjük, ilyen csúfságot úgyse láttunk, ám egy szalmaszál nem sok, annyi érőt sem hozhatunk be a portánkra! Pista bátyámmal mentünk, azonban nem tudtunk megegyezni az érdekesség-sorrendben, és a főtéren elváltunk ... A főszolgabíróság, a városháza ajtajai tárva, papírok hevertek mindenfelé. Három ember zöld páncélszekrényt feszegetett az első világ- háborús hősi emlékmű tövében. Az üzletsorok végig föltörve ... Nekem az volt a legiszonyatosabb, hogy még a patikát is kirámolták. Tégelyek, üvegek, fiolák, porok, füvek, kenőcsök, labdacsok, tabletták tömege volt elszórva és széttaposva a Szentvér utca sarkán. Hány embert lehetett volna evvel meggyógyítani!... A legnagyobb zsivaj a neológ zsinagóga felől hallatszott, ott tudniillik annyi holmi volt felhalmozva, hogy délig sem tudták egészen kirámolni. Arra fordultam és megdöbbentem: a toll szállt a kitört ablakokon, behordta az utcát, a környező házakat, rátelepedett a huzakodók ruhájára, hajára, szempillájára, sőt, valami légkavar fölvágta, úgyhogy millió pihe szállt a levegőben, föntebb a fák koronáinál, a templom kupolájánál. Bementem a sarkig tárt ajtón. Láttam már az azóta eltelt négy évtizedben ügyesen és ötletesen rendezett nagyszabású felfordulást filmen, de ahhoz foghatót még nem; úgy látszik, az élet mindig ötletesebb rendező. A bútorok eredetileg egymás tetejére lehettek rakva, szék székre és így tovább. Ezek most már romokban hevertek. Aztán, úgy emlékszem, hogy a szentély felé, meg fönt a karzatokon ágyneműk és ruhafélék voltak halomba rakva — eredetileg. Mert most minden összekeverve, bútor a cihával, szoknya a gyerekkocsival. De a nép még mindig válogatott: s az tűnt föl, hogy nyoma se volt itt annak a nyugalomnak, ami bennünket jellemzett a bunkerépítésnél: kiabáltak és rohantak, szidták egymást és válogattak, káromkodva húzgáltak egymás kezéből szöveteket. Pofon is esett, nem egy. Az ajtófélfa védelmében álltam, nehogy elsodorjanak, vagy netán bevonjanak valamely heveny nézeteltérésbe. A bágyadt október végi nap oldalt sütött be az ablakokon, s fénycsóváikban öreg és fiatal, férfi- meg női arcok tűntek elő, tűntek fel, feldobott holmik csillantak meg, tükörcserepek villantottak arcomba visszfényt — és szállt, szállt a pihe, kavargott, mint valami sohasem látott, sohasem hallott pokoli tűz fehér lángnyelvei... Álltam, és eszembe jutott jó nevelőm, Tomajkó tanító úr elbeszélése arról, hogy milyen fennséges volt a nép a negyven- nyolcas forradalom idején, mert senki nem fosztogatott, nem rabolt... És akkor jött, hogy ordítsak: Emberek! Emberek! Szégyen!! ... De maradt annyi józan eszem, hogy hangom elveszne ebben a feneketlen zsivalyban, ám ha valamelyik közellévő mégis meghallaná, jól szájontaszítana, s az lenne az enyém — a rablás pedig folyna tovább. Ettől a gondolattól hányingerem támadt, s kifordultam onnan. Az udvaron ráléptem valamire: nagy könyv feküdt a sárban, arany cirádákkal, magyar nyelvű: A felkelő Nap országában. Enciklopédia Japánról. De ez mindegy is volt szinte. Ilyen nagy, díszes könyvet addig én csak megcsodáltam. S olyan idegenül, árván feküdt ott, szinte kiabált a sárba nyomott törött tárgyak, cafranggá tépett ruhadarabok és szemétté taposott ágyneműk között, a szállongó, meg-megrebbenő tollpihék felhőjében ... Feledtem apám intését, lehajoltam érte és siettem haza. Már mindenki otthon volt. Megálltam, a könyvet magam elé húztam. Apám odanézett: „Hol találtad?” Megmondtam. Mindenki megnézte, én meg csak váltogattam a lábam. Apám rámnézett: „De ha valaki keresi, vissza kell adni!” — Soha nem kereste senki, persze, s így esett, hogy mi is részeltünk a nagy harácsolásból, mikor 1944 október végén Bátor senki földje volt, s a régóta lefojtott szegénység közül sokan elvesztették 21
