Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 11. szám - Kunszabó Ferenc: "Szállásainkon éhínség, fegyver, vakhit és kolera dúlt": részlet egy készülő dokumentum-regényből

jel. Mert szégyenük, hogy ilyen embertelen dologban kényteleníttetnek részt venni. Ám az elhurcoltak is a kocsiderékba néznek, vagy föl, a semmibe. Némelyiknek integetünk. Egy se jelez vissza: ülnek szótlanul, rázódnak a rossz makadámúton, mint a megbabonázottak.

igen, utólag is ezt tartom jó kifejezésnek. Mert kétezerhétszáz ember, s köztük mennyi életerős, eszes, találékony férfi meg nő! És semmi ellenállást nem fejtettek ki. Még csak nem is sírtak vagy jajgattak. Ültek s rázódtak, egy pontra meredve. Mi járhatott fejükben? Egyiptomi fogság? A kétszeri babiloni elhurcolás? Jeruzsálem lerombolása, államuk, nemzeti létük megszüntetése, mit annyi meg annyi megalázás követett az elmúlt két évezredben?. . . Nem tudom, ezt nekik kellene utólag rögzíteniök.

Mi komoran álltunk ott, szívünkben sajnálattal irántuk — s félelemmel saját jövőnk iránt.

Igen, a jelek egyre sűrűdtek. Azt már tavasz óta — ezt is a német megszállás hozta ránk — „megszoktuk”, hogy Budapestet s az ország nagyobb nyugati, déli városait bombázzák.. . Aztán, ősszel, nálunk is megszólalt a sziréna egy lidérces éjszakán, csak éppen nem akartunk hinni fülünknek. Hajmeresztő vijjogás, aztán kis szünet után újra .. . Apám mellett aludtam, s éreztem, rajta is átnedvesedik a hálóing. Az utcán zaj volt, sikoltozás, rohangálás, de mi maradtunk, mert apám azt mondta, Bátor kicsi hely, nincs miért idáig jönni a Tomiknak. Hanem tompa morajlás jelezte, hogy valahol mégiscsak borzalmas éjszakát értek. Másnap tudtuk meg, hogy Debrecen volt. Aztán következett Nyíregyháza, Beregszász, Nagykároly, Nagyvárad, Mátészalka. Körbebom- báztak bennünket, de mi valami álmatag bizakodással — mint a zsidók elhurcolásuk alkalmával? — tartottuk lehetetlennek, hogy Bátor az angol—amerikai bombázások alatt semmisül meg. Pedig nyár végén már nappal is jöttek a gépek. Achtung, achtung! Bácska, Baja! Szeged, Nagyvárad! — hadarta a bemondó, minthacsak félne, hogy mire végigmondja, a gépek már ott is vannak. S valóban, pár perc múlva mély, hasonlít- hatatlan zúgás keletkezett a levegőben, majd fémesen csillogó pontokként tűntek elő a délutáni napfényben. Sokan menekültek ilyenkor az utcákról, némelyek sikoltozva, de még többen álltunk ki s néztük nyaktekerve, amint békésen, biztonságosan úsznak el fölöttünk. Néha megszámoltuk, márcsak azért is, hogy hibádzik-e közülük egy is, mikor visszafelé jönnek. Nem hibádzott. Vagyis a német és magyar légvédelem akkor már tehetetlen volt. A szövetségesek úgy terítették be Magyarországot szőnyegbombázásaikkal, ahogy csak akarták. Tőlük vártuk a szabadulást — de kaphattuk a halált is.

Szeptember vége. Nem tudom, hányadika, de aznap éjjel-nappal zúgtak fölöttünk a gépek, oda is, vissza is. A szovjetek ekkor már átkeltek a Vereckei-hágón, s átlépték az 1940-es erdélyi határt. Észak-Erdélyből s az 1920-ban hozzácsatolt magyarországi részekből ekkor már igásszekerekkel özönlöttek a népek. Urak? Akadtak olyanok is, de a nagyon nagy többség rémült, meggyötört, földönfutó magunkfajta. A nagykaput már be sem zártuk, mert ha az egyik csoport elment, jött a másik. Meghúzták apró, bozontos szőrű lovaik száját, s jellegzetes tájszólással kértek bebocsáttatást... „Véreink — mondta apám —, s mi is kerülhetünk erre a sorsra.” És segítettünk, amit tudtunk ... Asztalomon itt áll egy rézzel berakott, remekmívű faszelence. A következő hetek rémületében azt is elfelejtettük, mely csoporttól kaptuk és miért,de hogy nem akartuk elfogadni, az bizonyos. Semmit sem fogadtunk el, sőt, sértődötten utasítottuk vissza: Csak nem gondolják, hogy azért tesszük?... Némelyeket marasztaltunk: hova futnak? A térképről úgysem lehet leszekerezni. Egyse maradt. Túl közel a trianoni határ, mondták. S immár négy évtized után itt, Érden találkozhatni olyanokkal, akik an- ' nak idején Nyírbátoron keresztül menekültek.

18